A Józan Ész halálára

(nyugodjék békében)

Ma egy szeretett barátunk halálát siratjuk: a Józan Észét, aki sok éven át
volt közöttünk. Senki sem tudja biztosan, hány éves volt, mivel születési
adatai már régen elvesztek a bürokrácia útvesztőiben.

Emlékezni fogunk rá, mert olyan értékes leckéket adott nekünk,
mint "dolgozni kell, hogy tető legyen a fejünk felett" és "mindennap kell
olvasni egy keveset"; hogy tudjuk, miért lel aranyat, ki korán kel, és hogy
felismerjük olyan mondatok érvényességét, mint "az élet nem mindig
igazságos" és "lehet hogy én vagyok a hibás".

Józan Ész egyszerű és hatásos parancsok ("addig nyújtózkodj, ameddig a
takaród ér") és megbízható szülői stratégiák ("nem a gyerek, hanem a felnőtt
dirigál") szerint élt.

Egészsége akkor kezdett gyorsan romlani, amikor jó szándékú, de hatástalan
szabályokat kezdtek alkalmazni: jelentések egy hatéves kisfiúról, akit
szexuális zaklatással vádoltak, mert megpuszilta egy osztálytársát;
kamaszokról, akiknek iskolát kellett változtatniuk, mert feljelentették
drogot áruló társukat, vagy a fegyelmezetlen diákját megdorgáló tanítónő
elbocsátása csak rontott az állapotán.

Józan Ész akkor kezdett háttérbe szorulni, amikor szülők csak azért támadtak
a tanárokra, mert azok végezték el azt a munkát, amelyben a szülők csődöt
mondtak: fegyelmezetlen gyermekeik fegyelmezését.

Még tovább hanyatlott, amikor az iskoláknak szülői engedélyt kellett
beszerezniük ahhoz, hogy beadjanak egy aszpirint, bekenjenek egy gyereket
naptejjel, ugyanakkor tilos volt tájékoztatniuk a szülőket, ha egy diáklány
teherbe esett, pláne ha abortuszt akart csináltatni .

Józan Észnek elment a kedve az élettől, amikor a tízparancsolat nevetség
tárgyává vált, némely "egyház" üzletté aljasult, és amikor a bűnözők kezdtek
különb elbánásban részesülni, mint áldozataik.

Józan Ész számára kemény csapás volt arról értesülni, hogy az ember már nem
védheti meg magát egy tolvajtól a saját házában, ellenben a tolvaj
beperelheti őt, ha kezet emel rá, és hogyha egy rendőr megöl egy bűnözőt,
még akkor is, ha ez utóbbinál fegyver volt, azonnal eljárás indul ellene
aránytalan védekezés miatt.

Józan Ész halálát megelőzte szüleié: az Igazságé és a Bizalomé, a

feleségéé: a Bölcsességé, a lányaiké: a Felelősségé és a Törvényességé, a
fiuké: az Ésszerűségé.

Túlélik szörnyű mostohatestvérei: Hívják ide az ügyvédemet, Nem én voltam,
Ne szólj bele és A társadalom áldozata vagyok.. .

Nem voltak sokan a temetésén, mivel nagyon kevesen fogták fel, hogy elment.

Mégis

Vörös macska a nadrágzsebben,
Cigi a szájban,
Felsebezted a hajnal peremét,
nézéseddel.

Világít a Király utca,
Kávé íze számban
Rég kóstoltam a magányt,
mostanában.

Éjjel van itt és mindenütt
Nem látom a határt
Elmosódott foltok,
Hullaszagú szobák.

Itt maradtam,
de továbbmegyek ígérem,
csak adjatok nekem egy kicsiny helyet,
szívetekben.

Unom az ivást,
Nem tudok már sírni,
Lekuporodva a világot
vádlón megidézni.

Lelkünkből mérges savak
ömlöttek holt kútba,
S ott ki is forrottak,
Amolyan horog-alakúra.

Harmatos a hajnal,
még ha véres is,
sosem tennél ilyet
most láthatod, hogy mégis.

Csak beszélünk, csak beszélünk,

kripta gondolatok, üres porhüvelyben.

Nincs izzó kábulat, miben, mint vízben az élet,

foganva megkapaszkodunk.

Elejtett izzásainkért szégyenkezünk.

Zavartan gyónjuk bűneinket,

induláskor botlasztjuk lépteinket.

Már dohosodunk játékaink felett,

megvetjük azt, ki így megszeret.

A nap a ló és a pont

A félelemnek egy nagyon rémisztő formája terjeng a világban. Mint elkényeztetett kisgyermekek várjuk a büntit. Mindenki a kisbicskát tartva a zsebében. Ha jön anyu és bánt, akkor majd jól hátba döfjük… Egy kényelmes imitált világ elfajzott fattyjaiként vicsorgunk egymásra. A szeretet angyalai lassan elhagyják planétánkat és egy új őrjöngés-szerű egymásba-kapaszkodás lesz úrrá rajtunk. Ízesített műnyállal a szánkban és ferromon molekulákat fecskendezve tökéletesre szabott testünkre hódítgatjuk egymást. Kínos a mosoly, a könny, ha fájdalomból ered, egyenesen szégyenletes. Először csak szertefoszlik minden évezredes sallang, amelyet magunkra aggatunk. Aztán használati cikkekké válunk anyagi világunk teljesedésében. Minden generációval egy picit kevesebbek leszünk. Az újabb koroknak önmagunk vázlatait adjuk tovább. Színek, formák nélküli egyeneseket és görbéket. Az evolúció a pontig tart. A pontot tápláljuk minden mozdulatunkkal. A pontot amelybe minden anyag besűrűsödik, hogy egy újabb ősrobbanásnak adjon teret. Mert a Napot nem érdekli az emberi kisugárzás. …Így gondolkodott k. lován ülve. Lelkében ringatta az előző nap elhalt magzatát, és egy régi magyar népdallal sírta el a lónak érzéseit. A világ egyszerűsége olyan fájdalmasnak tűnt. Megállt, lepördült a nyeregből, olyan úriasan, ahogy tanították és megmosta arcát a tavaszi virágokkal szegélyezett patakban. Akkor vette csak észre, hogy könnyei lemostak minden sminket pilláiról. Lefeküdt a fűbe, lassan kinyitotta, majd behúnyta szemeit. A mobilja verte fel édes délutáni szendergéséből. A hang a világ túloldaláról közölt rémhíreket. X. felállt, visszaült lovára. A szél feltámadt, és összefújta a haját. Elhatározta, hogy aznap már nem gondolkodik tovább. A Nap sekélyesen villant át néha a galambszürke fellegeken.

(2004.)

metta

Grammorphosis

Azért. Nem mintha tudnám, milyen is a változás, melyen keresztülmegyek, hiszen nem szokott rámtörni a Derégláttammagamatszembejönniazutcán!-érzés, és talán emiatt magyarázkodnom sem kellene, de van, amit észrevettem.

Például. Már nem hat meg, ha önnön tökéletességüktől elvakult igétlen alanyok próbálnak lehúzó minőségjelzőket találni a módhatározóimra, esetleg olyan tárgyakat aggatnak rám, melyeket még meg is tűzdelnek idő-, hely- és számhatározókkal, főnévi igenevekkel, s nagy büszkén, a minél többszörösen összetett mondat tudatával kezdik következő mellékmondatukat.

Vagy. Hiába várom, hogy tárgyra, jelzőre, alanyra kérdező kiegészítendő kérdést intézzenek hozzám. Ígyhát: nem érdekel engem sem az ő tárgyuk, sem az ő jelzőjük, sem az ő alanyuk. Előbb vagy utóbb úgyis előjönnek a magas hangfekvésben előadott idő-, hely-, állapot, eredmény-, mód-, fok-, mérték- és okhatározóra kérdező mondataik, melyeket eloltok egy-egy határozatlan vagy általános névmással.

És. Gyakran megesik, hogy eldöntendő kérdésükre adott módosítószavaim nem elég kielégítőek, s ekkor határozottan kiegészítendő mondatokkal ostromolnak, s nálam már megszámlálhatatlan számú minőségjelző gyűlik össze,  mivel csak gondolkodniuk kellene egy keveset pár múlt időben közölt szón.

Valamint. Újabban a személyes névmást igen nagy mennyiségben használó köznevek birtokosainál csak az borzaszt el jobban - középfokon-, hogy vannak olyan nőnemű alanyok, melyek egyesszámukról megfeledkezve kölcsönös névmások szuperlatívumaiban élnek. Felsőfokon? Az indulatszavak használói.

Csak. Csak az állító, óhajtó vagy határozatlanságot kifejező módosítószókról ne beszéljünk. Mert ezek kettős tagadással, körülírással, de leginkább szépítéssel állítanak láthatatlan csapdát, körbebugyolálva a sivár valóságot.

Mégis. Szükségünk van ezekre a jól leplezett eufémizmusokra, különben elsüllyednénk a nagy mennyiségben szétáradó ható igék, metaforák, hasonlítások és felszólítások áradatában.

Végül. Az egyetlen gond az igétlen alanyokkal, hogy eredet-, eszköz- néha társhatározó státuszban léteznek körülöttem, és mindig egyenes talajon állnak. Igaz, ez néha szaggatott, vagy repedezett, de ha esélyük adódik rá, felgyűröm alattuk a lapot, hogy +határozóvá válhassanak. Esetleg állandó határozóvá...

méhviasz