300

Zack Snyder amerikai rendező csaknem kétórás filmje az ókori görög-perzsa háború egyik legnevezetesebb eseményét, a thermopülai csatát eleveníti meg, ahol Leonidász spártai király és alig háromszáz embere egymaguk néztek farkasszemet Xerxész több tízezer fős perzsa seregével. Bár a „történelemhűség” ennyiben javarészt ki is merül – ami valójában már csak azért sem róható fel, mert hőstettük és haláluk kivételével más emlék nemigen maradt ránk –, a film mégis mindvégig hű marad a történet eszmeiségéhez, s minden elemében egy ógörög eposz hangulatvilágát és heroizmusát idézi. Leonidászék tudatosan, a torzsalkodó görög politikusok ellenkezése és a rossz „isteni” ómenek jelenléte ellenére vonulnak a csatába, hogy megtegyék azt, „amit meg kell tenni” a hazáért és a Harcos becsületéért, hogy – amint az a filmben elhangzik – „pajzsukkal, vagy pajzsukon” térjenek vissza. S bár mindvégig tudjuk, mi lesz a sorsuk, az eseményekben és fordulatokban gazdag csata, valamint a görög hátországban folyó intrikák szemlélése során ez mintegy mellékessé válik; a harctéren a hősiesség, a személyes dráma és a megalkuvást nem tűrő kötelességtudat olyan erővel kerül bemutatásra, amelyet nagyon kevés más filmben láthatunk ennyire tisztán.

A film Frank Miller (Sin City) képregénye alapján készült, s ez mind a film látványvilágában, mind meglehetősen karakteres, de ebben a közegben mégis mindvégig hihető szereplőiben érezhető. A készítők szándékosan választottak kevésbé ismert színészeket (Gerard Butler, Dominic West, David Wenham) abból a célból, hogy elkerüljék a „hollywoodi heroizmus” hibáját – hogy a néző ne csak néhány hős, hanem az összes megjelenített karakter tetteit fontosnak érezze. Másfelől, bár a film szinte kizárólag műteremben, „blue box” technikával készült, és rekord számú digitális trükköt vonultat fel, két valami nincs „retusálva”: a spártai harcosok és mozdulataik.

Szó se róla, „erőszakban” és vérben (no meg pazar harci jelenetekben) nincs hiány a vásznon, de ez ebben az esetben túllép a „személyes erőszak” esetén, és aki rá tud hangolódni arra a szellemiségre, amit a film szereplői képviselnek, az átélheti a tulajdonképpeni szent háború jelentését. Az ölés itt nem öncélú, és nem társulnak hozzá érzések; Leonidászék azt képviselik, amit a középkori Japánban a szamurájok, vagy Indiában a ksatriyák. Ennek szellemében a film nem ábrázol kimondott kegyetlenkedést, és a morálisan elbukott szereplők sem feltétlenül az ellenséges perzsák, hanem sokszor a szavak mögé bújó politikusok között keresendők.

Bemutatása után a 300-at több helyről érték olyan kritikák, hogy valójában az Amerikai Egyesült Államok fensőbbségét és győzelmét propagálja bizonyos arab országok fölött. Én úgy vélem, hogy aki a film végén elhangzó „Egy szabad világért!” kiáltást így értelmezi, az nem is nézte a filmet – a görögök hittek az Aranykorban, és abban, hogy aki helyesen cselekszik, egyszer meglátja a „boldog földeket.”

Kritika

Érzelmi zsarolás II.

– A függőség a zsarolás ikertestvére? –

Előző fejezetünkben felszínesen tárgyaltuk a rejtett érzelmi zsarolások egyes megnyilvánulásait. Különböző területeken kívántuk érzékeltetni azt a mechanizmust, mely kondicionálja és sakkban tartja az emberi tudatot. Most kifejtjük, pontosan mit is értünk érzelmi zsarolás alatt, valamint azt is, milyen hátrányt jelent ez a szellemi képességeink felszabadításának folyamatában akkor, ha nem tudjuk átalakítani a minket ért negatív hatások benyomásait, illetve ha engedünk ezen kondíciók uralmának. Megállapíthatjuk, hogy ahogy növekszik és erősödik az egoizmus, úgy nyer teret az érzelmi zsarolások megszámlálhatatlan kombinációja is. A kettő úgy függ össze, ahogy a belégzés a kilégzés folyamatával. Az egyik a másikból táplálkozik, egymás nélkül nem léteznek. Az alábbi példák szélsőségesnek tetszhetnek, zsarolás azonban kizárólag ilyenfajta helyzetek magaslatán honolhat. Úgy tűnik, hogy az újkori társadalom ideológiáját minden szinten a „függőségre” építi, mely a pszichikai rendszeren keresztül fejt ki egyfajta tudattorzító műveletet. Ezen hatások idővel szélsőséges érzelmek manifesztációin keresztül éleződhetnek ki, melyek szociológiai, politikai, illetve gazdasági válságokban mutatkozhatnak meg.

Első körben tisztázzuk, mit értünk rejtett érzelmi zsarolás alatt! Témánkat több szinten is megfogalmazhatjuk, kiindulópontnak a következőre támaszkodunk: amikor a szűkebb-tágabb környezet haszonlesés céljából a fogyasztó vágyát arra használja fel, hogy egyfajta szuggesztión keresztül annak érdeklődését felkeltse azért, hogy a termékét eladhassa neki, vagyis elhiteti vele, attól jobb lesz az élete, megoldódnak a problémái, illetve felszabadultabbá is válik az adott elhatározástól. Ezen első lépés még nem nevezhető ugyan zsarolásnak, azonban annak előkészítésének igen; a folyamat akkor „izzik fel”, amikor megkezdődik annak sugalmazása, hogy az, aki mindezt elutasítja, illetve nem kíván részt venni a „játékban”, az nem jó tagja a fogyasztói társadalomnak. Azon információk, melyeket a szűkebb-tágabb környezet belevés az emberek tudatalattijába, olyan késztetésekben nyilvánulnak meg, hogy az ember vonzódni kezd a kínált termékekhez. Tehát megállapíthatjuk, hogy a ma embere – a legtöbb esetben – a szellemi értékek helyett az árucikkek „értékeivel” azonosul. Ezen hatások tulajdonképpen felerősítik a zavaró érzelmeket, melyek a tudatunkat erős kondíciók áramába kényszerítik, elősegítve így a szellemi hanyatlást, mely végső soron mókuskerékbe vezeti, majd ott is tartja az embert.

Egy, napjainkban olyannyira elterjedt és felkapott terület, mint például a marketing, betekintést nyújt az érdeklődők számára a fogyasztói társadalom filozófiájába, mely nyereségvágyra alapozva ideológiáját, a mohóság és a felelőtlenség szérumával oltja be az alkalmazottjait. A jól képzett gazdasági szakemberek csoportokba tömörülve kiszipolyozzák a földgolyó minden készletét, majd az erőforrásokat árucikké alakítva, a jól ismert mézesmadzag effektus alkalmazásával tömegeket győznek meg arról, hogy mindaz, amit kínálnak, fontos és nélkülözhetetlen. A legnagyobb fogásaik közé tartoznak azon termékek, amiket folyamatosan utántölteni kell. Sokan azért dolgoznak egy életen keresztül, hogy ezen játszmák szereplői lehessenek, és csak későn jönnek rá – ha egyáltalán ráeszmélnek –, hogy bábukhoz voltak hasonlatosak, akik úgy táncoltak, ahogy fütyültek nekik.

Tehát miután „ráharaptunk” a csalétekre, következik a lappangás időszaka, amiből megszületik a függősség. A függőség pedig maga a zsarolás, mely nemcsak, hogy rabszolgasorba kényszeríti az áldozatot, de le is építheti szellemileg azt, aki az adott kondíciók uralma alá került. Ebbe a kategóriába többek között a drogokat is belesorolhatjuk, hiszen azok a folyamatok, melyek a pszichofizikai rendszerre hatást gyakorolnak, beindítják az alattomos emóciók zsarnoki játékát, ami egy belső terrorista maszkját öltve a pusztulás felé vezetheti mindazokat, akik egy idő után képtelenek kitörni ezen benyomások befolyása alól. Természetesen mindannyian elpusztulunk, azonban nem mindegy milyen minőségben, illetve milyen tudati felhalmozódásokkal lélegzünk ki utoljára.

Előző fejezetünkben éltünk a TV-sorozatok példájával is. Ezen belül a szappanoperát említjük meg, mivel általános érvényűnek számítanak, mind a pszichés függőség, mind pedig az elbutulás terén.

Az illető leül a manipuláló doboz elé – „kikapcsolódás” címszó alatt –, azonban könnyen előfordulhat, hogy feldúltabb állapotban érzi magát a film után, mint előtte. Ha ugyanis nem éppen laza tudati beállítottságú, és túlságosan beleéli magát a szereplők helyzetébe, vagyis elveszti realitásérzékét – egyesek nyilván szimpatikusak, mások ellenszenvesek a számára –, akkor előfordulhat, hogy felháborodás és harag kíséri vacsorázni. Kikapcsolódás helyett emberünk a zavaró érzelmei áldozata lett. Van, aki hajlamos tévénézés közben indulatokat táplálni afelé, aki megzavarja őt sorozata izgalmas pillanatiban; emberünk még csúnyán oda is szólhat az illetőnek, mely reakció lelkiismeret-furdalást ébreszthet a kérdés feltevőjében. Azonban azok sem kevés számmal vannak, akik hazarohannak azért, nehogy lemaradjanak a következő epizódról.

A legalattomosabb zsarnokok közé tartoznak azok az emóciók, melyek a tudatunkat félelmekkel táplálják. Nem feltétlen kell ehhez egy másik fél színre lépése. Például Hány ember van, aki fél meghozni egy olyan döntést, amely – adott esetben - az egész életét jobbá tehetné, de mégsem teszi meg, mert a félelme a döntés puszta gondolatától csak még több erővel táplálkozik. Illetve Hányan félnek a haláltól és mindattól, ami ismeretlen számukra?

Érzelmi zsarolás alatt tehát elsősorban olyan viszonyokat értünk, melyek erős függőségeket teremtenek, és amik a szellemi felemelkedés helyett a szellemi torzulást segítik elő. Ezek alapanyagai a különböző zavaró érzelmek, melyek bennünk például haragként, féltékenységként, irígységként, büszkeségként, fukarságként, mohóságként, ragaszkodásként, illetve ezek megszámlálhatatlan kombinációjaként manifesztálódnak. Mindaddig, amíg az előbb említett „belső ellenségek” energiát kapnak, vagyis reagálunk rájuk, addig a kondíciók befolyása – mely maga a szűkebb-tágabb környezet – csak erősíteni fogja a bennünk lappangó zsarnokok manipulációját. Az ezen szuggesztív erőkből felébredt félelem az áldozatokat rabul ejti, majd jól megnyomorgatva egy beszűkült életre ítéli őket.

Aki megtanulja átalakítani a negatív érzelmeket pozitívakká, valamint kiemelkedik a modern „rabszolgatartó” társadalom szerepköréből, és önálló emberré válik, annál egy valami változik meg mindössze: a tudata, melynek állapota határozza meg az észlelések sorozatát, minősége pedig az életre nyomja rá a bélyegét. Aki igazán igényes, az a minőségre voksol. A cél alighanem ez, nem pedig egy „Alfának”, „Bétának”, illetve egy „Gammának” a megtestesülése, melyet A. Huxley Szép új világa olyan erős kifejezőeszközökkel vázolt fel nekünk az 1930-as években.

Művészet más szemmel

A legizgalmasabb dolgok mindig váratlanul és felkészületlenül érik az embert. Szerintem tökéletes példa erre, az a konkrét eset, amikor az elsős diákot valaki hirtelen megrohamozza az iskola folyosóján, miközben ő éppen a falra felfüggeszetett mintatanterveket böngészi. Lélegzetvételnyi szünetet, illetve az ellenállás esélyét sem hagyja meg szerencsétlen nebuló számára, sőt még a másnap estéjét is betáblázza egy fura programmal, amiről jó lenne esetleg még egy írást is prezentálni a frissen induló iskolai újságba. (De végül is, az én hibám! Kellett nekem elárulni, hogy tanultam valaha is újságírást.) Nincs mese, fejet kell hajtani, és innentől kezdve teljes gőzzel előre!

Ne értsen félre senki, ez nem burkolt szitkozódás akar lenni, hanem pont ellenkezőleg. Az én esetemben (és ezzel talán nem is vagyok egyedül) szükséges némi motiváló (belerángató) erő vagy tényező, amelynek következtében belecsöppenek az élet sűrűjébe. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy leeresszek, és teljesen elhagyjam magam. Nos, ilyenkor jönnek jól ezek a véletlenszerűnek tűnő szituációk, amikor megtalál minden olyasféle dolog, ami véget vet az unalmas nyugalomnak.

Mikor, megkaptam a felkérést, hogy írjak egy kiállításról, amin az egyik tanárunk, Kecskés Péter, fotótárlata tekinthető meg, elég nagy bajban éreztem magam. Később tudtam meg, hogy a főiskolán Péter a modern művészetekről, bővebben az apokalipszis művészetről tart előadást. Be kell valljam, hogy elég felkészületlen vagyok ezen a területen, szinte semmit sem értek a fotóművészethez, de úgy általánosságban véve az egész XX. századi kultúrkör idegennek tűnik a számomra, leszámítva talán az irodalmat. Éppen ezért fogalmam sem volt, hogyan nyúljak a témához, és még maga a kiállítás után sem éreztem könnyebbnek a dolgomat. Belátogattam a művész úr órájára is, de még ettől sem lettem sokkal okosabb. Ekkor döntöttem, úgy, hogy az érzékeimre, illetve a benyomásaimra fogok támaszkodni.

Magát, az egész XX. századot a káosz és a kilátástalanság jellemezte. A történelem szövetét két ízben is átvérezték a világháborúk okozta gyógyíthatatlan sebek. Ezek nem csak a bennük résztvevőket érintették, hanem kollektiven az egész emberiséget. Egy ilyen korszakban az egyén, a művész megpróbál visszanyúlni egy vezérlőelvhez, egy mozgatóhoz, amely ismételten értelmet képes adni az igazságtalanságok által porig sújtott világnak. Ez a menekülési útvonal lehet maga a vallás, vagy az egyén hatalmát és erejét felmagasztaló misztikus tudományok. Az alkotó egyén megpróbálja azt az összevisszaságot, és a visszafordíthatatlannak tűnő, megállít-hatatlanul közelgő végítélet érzetét átadni a szemlélődő tömeg számára, amit ő mélyebb érzékenységéből fakadóan a világból és annak helyzetéből kivesz. Amennyire rendetlen és kaotikus a létezés, pontosan annyira elmosódott és tiszta formákat, vonalakat nélkülöző a művészet is. A világ első látásra rendezettnek tűnő felszíne alatt már nem ennyire mesés a helyzet. De ezt igazán csak az arra „kiválasztott” művész képes észlelni a maga valóságában, illetve szemléltetni a publikummal.

Kecskés Péter aktuális kiállítása a Res-sur-Rex-I.T. (feltámadás, megújulás) nevet viseli és egyben egyfajta tiszteletnyilvánítás a témában érintett elődök irányába (Wilhelm von Gloeden, Austin Osman Spare, különféle ikonfestők, mint például Tarkovszkij, továbbá Arnulf Rainer, Kepes, Moholy-Nagy, stb.). A művész szavaival élve: „a cím utal a művek rekreálására, az artisztikus mozzanat újraértelmezésére, sajátlagos "felhasználására", valamint a feltámadás keresztény és nem-keresztény megközelítéseire. A nagy kérdés, a művészettörténeti folyamatosság és a hagyomány rendje közti feszültség, valamint a vallásos (pogány és nem-pogány) mágikus, misztikus megközelítések együttes használata, és ennek jogossága.” Az ábrázolási módnak egyszerre van szakrális és profán sugallata, és olyképp hat a szemlélő számára, ahogy egy szent lényegiség megjelenik az egyszerű hétköznapi közegben.

A kamera által homályosan

Mikor először megnézi az ember az „A Scanner darkly”-t, azaz A kamera által homályosan című filmet, hatalmas, piros kérdőjellel kérdezi magában: WHY? A film értéséhez elengedhetetlen, hogy értsük a novella íróját is, Philip K. Dick-et, a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás és a Különvélemény című filmek alapjául szolgáló novellák szerzőjét. A film ugyanis egy D mint death, vagyis magyarul H mint halál nevű drog körül zajlódó nyomozati eseményeket mutatja be nekünk, a nem is túl távoli jövőben. A drogról pedig csakis a South Park pszichológus Meki bácsija jut eszembe a következő mondatával: „A drog rossz, értem. Én már csak tudom, hiszen sohasem próbáltam”. Philip viszont tudja és látja, hogy a jövőben milyen veszélyeknek van kitéve az emberiség az elhatalmasodó pénz- és hatalomvágy által. Mert önmagában nem a drog a hibás. Hanem a rendszer, ami kiszolgálja a célközönséget. És az utca a rendszernek csak egy része. A kormány az, ami kiszolgálja az utcát úgy, hogy az utcán élők még csak nem is sejtik a hátuk mögött összefutó események szoros láncolatát.

Keanu Reeves (Bob Arctor) egy droghálózatba beépített ügynököt játszik, aki alulról, az utca szintjéről próbálja meg felgöngyölíteni azt az ügyet, ami a H mint halál által kezd túlnőni rajta. Ez egy paradoxon. Mivel az utcát, a drogot nem értheted a használata nélkül, ő is használójává válik, hogy minél közelebb kerülhessen az eseményekhez. Viszont minél többet fogyaszt, annál jobban veszíti el józan ítélőképességét és válik önmaga is önmaga által megfigyeltté. A lét kérdéseit feszegető önelemzés, a külső megfigyelőnek, a nézőnek, homályos, szinte megfejthetetlen kuszaságában omlik össze a rendszer, az önmaga által is csak homályosan megfigyelt emberi elme.

A parádés szereposztást [Keanu Reeves, Robert Downey Jr. (James Barris), Woody Harrelson (Ernie Luckman), Rory Cochrane (Charles Freck), Winona Ryder (Donna)] és színészi teljesítményeiket talán csak a film technikai megvalósítása tudta felülmúlni. A kicsivel több mint másfél órás film ugyanis animáció. A színészekkel leforgatott filmet átrajzolták, így a szereplőknek nem valós, hanem a témához szigorúan ragaszkodva csak egy rajzolt másolatát látjuk.

Philip K. Dick novelláját, gondolati világát így hűen tudta a rendező, Richard Linklater ábrázolni. Hiszen nehéz visszaadni egy olyan világot, amibe a nézők nem tudják beleképzelni magukat. Így rugaszkodott el a valóságtól a forma. Így vált a film animációvá, az élet élettelenné, mégis érzelmektől és indulatoktól feszültté.

A Scanner Darkly-t Magyarországon még csak egyszer mutatták be egy animációs filmfesztiválon. Reméljük, hamarosan a mozikban is viszont láthatjuk.