Csak beszélünk, csak beszélünk,

kripta gondolatok, üres porhüvelyben.

Nincs izzó kábulat, miben, mint vízben az élet,

foganva megkapaszkodunk.

Elejtett izzásainkért szégyenkezünk.

Zavartan gyónjuk bűneinket,

induláskor botlasztjuk lépteinket.

Már dohosodunk játékaink felett,

megvetjük azt, ki így megszeret.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.