Mégis

Vörös macska a nadrágzsebben,
Cigi a szájban,
Felsebezted a hajnal peremét,
nézéseddel.

Világít a Király utca,
Kávé íze számban
Rég kóstoltam a magányt,
mostanában.

Éjjel van itt és mindenütt
Nem látom a határt
Elmosódott foltok,
Hullaszagú szobák.

Itt maradtam,
de továbbmegyek ígérem,
csak adjatok nekem egy kicsiny helyet,
szívetekben.

Unom az ivást,
Nem tudok már sírni,
Lekuporodva a világot
vádlón megidézni.

Lelkünkből mérges savak
ömlöttek holt kútba,
S ott ki is forrottak,
Amolyan horog-alakúra.

Harmatos a hajnal,
még ha véres is,
sosem tennél ilyet
most láthatod, hogy mégis.

Csak beszélünk, csak beszélünk,

kripta gondolatok, üres porhüvelyben.

Nincs izzó kábulat, miben, mint vízben az élet,

foganva megkapaszkodunk.

Elejtett izzásainkért szégyenkezünk.

Zavartan gyónjuk bűneinket,

induláskor botlasztjuk lépteinket.

Már dohosodunk játékaink felett,

megvetjük azt, ki így megszeret.

A nap a ló és a pont

A félelemnek egy nagyon rémisztő formája terjeng a világban. Mint elkényeztetett kisgyermekek várjuk a büntit. Mindenki a kisbicskát tartva a zsebében. Ha jön anyu és bánt, akkor majd jól hátba döfjük… Egy kényelmes imitált világ elfajzott fattyjaiként vicsorgunk egymásra. A szeretet angyalai lassan elhagyják planétánkat és egy új őrjöngés-szerű egymásba-kapaszkodás lesz úrrá rajtunk. Ízesített műnyállal a szánkban és ferromon molekulákat fecskendezve tökéletesre szabott testünkre hódítgatjuk egymást. Kínos a mosoly, a könny, ha fájdalomból ered, egyenesen szégyenletes. Először csak szertefoszlik minden évezredes sallang, amelyet magunkra aggatunk. Aztán használati cikkekké válunk anyagi világunk teljesedésében. Minden generációval egy picit kevesebbek leszünk. Az újabb koroknak önmagunk vázlatait adjuk tovább. Színek, formák nélküli egyeneseket és görbéket. Az evolúció a pontig tart. A pontot tápláljuk minden mozdulatunkkal. A pontot amelybe minden anyag besűrűsödik, hogy egy újabb ősrobbanásnak adjon teret. Mert a Napot nem érdekli az emberi kisugárzás. …Így gondolkodott k. lován ülve. Lelkében ringatta az előző nap elhalt magzatát, és egy régi magyar népdallal sírta el a lónak érzéseit. A világ egyszerűsége olyan fájdalmasnak tűnt. Megállt, lepördült a nyeregből, olyan úriasan, ahogy tanították és megmosta arcát a tavaszi virágokkal szegélyezett patakban. Akkor vette csak észre, hogy könnyei lemostak minden sminket pilláiról. Lefeküdt a fűbe, lassan kinyitotta, majd behúnyta szemeit. A mobilja verte fel édes délutáni szendergéséből. A hang a világ túloldaláról közölt rémhíreket. X. felállt, visszaült lovára. A szél feltámadt, és összefújta a haját. Elhatározta, hogy aznap már nem gondolkodik tovább. A Nap sekélyesen villant át néha a galambszürke fellegeken.

(2004.)

metta

Grammorphosis

Azért. Nem mintha tudnám, milyen is a változás, melyen keresztülmegyek, hiszen nem szokott rámtörni a Derégláttammagamatszembejönniazutcán!-érzés, és talán emiatt magyarázkodnom sem kellene, de van, amit észrevettem.

Például. Már nem hat meg, ha önnön tökéletességüktől elvakult igétlen alanyok próbálnak lehúzó minőségjelzőket találni a módhatározóimra, esetleg olyan tárgyakat aggatnak rám, melyeket még meg is tűzdelnek idő-, hely- és számhatározókkal, főnévi igenevekkel, s nagy büszkén, a minél többszörösen összetett mondat tudatával kezdik következő mellékmondatukat.

Vagy. Hiába várom, hogy tárgyra, jelzőre, alanyra kérdező kiegészítendő kérdést intézzenek hozzám. Ígyhát: nem érdekel engem sem az ő tárgyuk, sem az ő jelzőjük, sem az ő alanyuk. Előbb vagy utóbb úgyis előjönnek a magas hangfekvésben előadott idő-, hely-, állapot, eredmény-, mód-, fok-, mérték- és okhatározóra kérdező mondataik, melyeket eloltok egy-egy határozatlan vagy általános névmással.

És. Gyakran megesik, hogy eldöntendő kérdésükre adott módosítószavaim nem elég kielégítőek, s ekkor határozottan kiegészítendő mondatokkal ostromolnak, s nálam már megszámlálhatatlan számú minőségjelző gyűlik össze,  mivel csak gondolkodniuk kellene egy keveset pár múlt időben közölt szón.

Valamint. Újabban a személyes névmást igen nagy mennyiségben használó köznevek birtokosainál csak az borzaszt el jobban - középfokon-, hogy vannak olyan nőnemű alanyok, melyek egyesszámukról megfeledkezve kölcsönös névmások szuperlatívumaiban élnek. Felsőfokon? Az indulatszavak használói.

Csak. Csak az állító, óhajtó vagy határozatlanságot kifejező módosítószókról ne beszéljünk. Mert ezek kettős tagadással, körülírással, de leginkább szépítéssel állítanak láthatatlan csapdát, körbebugyolálva a sivár valóságot.

Mégis. Szükségünk van ezekre a jól leplezett eufémizmusokra, különben elsüllyednénk a nagy mennyiségben szétáradó ható igék, metaforák, hasonlítások és felszólítások áradatában.

Végül. Az egyetlen gond az igétlen alanyokkal, hogy eredet-, eszköz- néha társhatározó státuszban léteznek körülöttem, és mindig egyenes talajon állnak. Igaz, ez néha szaggatott, vagy repedezett, de ha esélyük adódik rá, felgyűröm alattuk a lapot, hogy +határozóvá válhassanak. Esetleg állandó határozóvá...

méhviasz

Tűzugrás

Add a kezed. Úgy.

Most ugorjunk.

Tenger helyett az éjbe

verem helyett az égbe

messze csillagok erdejébe.

Puhán messze,

messze Kékbe!

Fénybe: mélybe: ölelésbe!

ha hiszed, ha hiszem

ha adod, ha viszem

megtörténhet.

Át a Tűzön, a füvön,

A lángon, a ködön,

mint két macska

gepárd s puma

alattunk vöröslő parázs

születőben van a Varázs:

izzó láva, kígyómarás,

langyos barlang, tündércsapás!

Add a kezed, szívem tiszta

repüljük át kézen fogva!

Nyitott szíved, nyitott szívem

nem állhatunk tovább itt lenn…!

Nem hiszed? Nem hiszem?

Nem adod, el nem veszem…

Fogd a kezem!

Ugorjunk!

Most!