Sziasztok!

A BuddhaPest honlapján minden megjelent újságot le tudjátok tölteni.

http://buddhapest.uw.hu/

Jó böngészést!

Riport

Szecskó Zsolt, a TKBF éppen diplomamunkáján dolgozó hallgatója a Tan Kapuja Buddhista Alapítványtól kapta meg a lehetőséget, hogy Dharamsalába utazhasson buddhista filozófiát és tibeti nyelvet tanulni. Néhány hete tartott egy kifejezetten a buddhizmusra koncentráló előadást a tapasztalatairól a Nagyteremben: ezért most inkább az indiai hétköznapi életről, az idegen kultúráról faggatom. A rengeteg fénykép alapján van mondanivalója!

Boholy Anikó: A „véletlenen” múlott az utad…

Szecskó Zsolt: Igen. Szerettem volna menni, de bizonytalan voltam, hogy miért pont nekem adna pénzt egy alapítvány, hiszen nem is tudtam olyan jól angolul. De szerencsém volt – bár a szerencsében nem hiszek –, mert pont akkor jöttek mandalát rajzolni szerzetesek Budapestre a Gyütő kolostorból, és akkor megkérdeztem, hogy nem tudnak-e segíteni meghívólevelet küldeni, és megszervezni, hogy hol tanuljak. És mondták, hogy de, tudnak.

B.A.: A célállomás Dharamsala volt.

Sz. Zs.: Pontosabban McLeod Ganj-en laktam, tibetiek között, ott van a Dalai Lámá fő temploma is, a Namgyal, más néven Tsuglhakhang.

B.A.: Hogy telt egy napod?

Sz. Zs.: Dharamsalában a könyvtárban tanultam filozófiát és nyelvet. A Tashi Chöling kolostorban laktam, ami két kilométerre van a könyvtártól. Reggel felkeltem 6-7 között, hogy meditáljak, tanuljak, majd tibeti kenyeret, azaz paklebet reggeliztem. Két fajtája van, az ízetlen, és az édes. Gyakran vettem tejes teát (chai) is, az nem volt drága, és nagyon finom. Majd 10-től 11-ig volt a tibeti nyelv, 11-től délig buddhista filozófia. Az ebéd minden nap ugyanaz volt: rizs (táli), párolt zöldség, és dhal (szósz). Utána lementem megint magánórára. Volt időszak, mikor több órát is felvettem.

B.A.: Láttál egy háromdimenziós mandalát.

Sz. Zs.: Papírból meg fából készítik, és aztán kifestik. Megformálták a kis dákinikat és a kis bódhiszattvákat is. Az istenség is meg van formálva belül. Valószínűleg belülről kezdik az építést és kifelé haladnak, és nyitva vannak a kapuk, szóval be lehet látni.

B.A.: Van-e valami lényegi különbség egy ottani és egy „hazai” buddhista között?

Sz. Zs.: A legszembetűnőbb különbség, ami a légkörből és a beszélgetésekből kiderült számomra, hogy ott mielőtt bárki mélyebben elmerülne az üresség és egyéb magasröptű dolog filozófiájában, először meg kell élnie, és alkalmaznia kell az együttérzést! Ez sokkal emberibbé és megközelíthetőbbé teszi a hagyományt.

B.A.: Az egyik fényképeden meglepő helyen láttam egy Coca-Colás üveget…

Sz. Zs.: A tibeti újév napján Dolanji-ban az ebédlőnkben lévő oltárra az egyik gese tette fel a gyümölcsök mellé. Gondolom abból indult ki, hogy ő nagyon szeretheti. A szándéka jó volt.

B.A.: Dilgó Khjence-vel is "találkoztál"…

Sz. Zs.: Vagy legalábbis a viaszszobrával Bir-ben egy nyingmapa kolostorban. A japánok készítették, és tényleg úgy néz ki, mintha életnagyságban ott ülne a trónon!

B.A.: Nagyon látványos a füstfelajánlás Dolanji-ban, ráadásul a nyugati újévkor is áldoztak!

Sz. Zs.: Van ennek egy kifejezett helye – ami a fő védelmező helye is egyúttal. A szertartás során fenyőágakat, stb. gyújtanak meg, ami füstöl. A világiak a papír-lungtákat (imazászlókat), amikre mantrák és imák vannak felírva, beledobták az égig nyúló füstoszlopba: a füst felviszi azokat az égbe, egészen a buddhákig. Ez jószerencsét hoz nekik.

B.A.: Milyen szokásokkal találkoztál még?

Sz. Zs.: Indiában a férfiak a 60-as, 70-es éveket idéző európai divatot követik. Az ing az legtöbbször alap. Trapézgatya, mellényke. A nők nagy része, főleg falvakban, szárit visel. Viszont érdekes, hogy pl. az építkezéseknél a földet, köveket, sziklát, a nők hordják egy kosárkában, amit fölraknak a fejükre. Ez női munka ott. A férfiak a lapátolásnál meg ketten lapátolnak egy lapáttal. Kötnek egy kötelet a lapát rúdjára, és az egyik húzza a kötéllel a rudat, a másik meg lapátol. Viszont kemény volt látni, hogy képesek reggeltől estig dolgozni… A fiataloknál pedig nem láttam olyat, hogy párok kézen fogva járkálnak, viszont a fiúk, ha jó barátok, akkor kimutatják azzal, hogy átölelik egymás derekát, vagy kézen fogva járkálnak.

B.A.: Szóval mások a palik, mint nyugaton! Közlekedés?

Sz. Zs.: Új-Delhiben kb. két éve készült el a metró, nagyon modern! Nem papírjegyet használnak, hanem kis műanyag korongokat. Amikor elindultunk befelé, a rendőrök belenéztek a táskánkba és meg is motoztak. Beléptünk a metró területére, ahol is olyan táblát láttunk, hogy köpködni tilos, és fényképezni sem szabad.

B.A.: Úgy tudom, a buszok nagyon zsúfoltak Indiában.

Sz. Zs.: Ez gyakran előfordul, egyébként a legtöbb helyen a busz magánkézben van. Tanulhatnánk tőlük: ha valaki le akar szállni úgy, hogy nagy a tömeg, náluk az egyértelmű – nem néznek rád csúnyán, nem szólnak be érte. Én úgy szálltam le egyszer, hogy átrendeztem a haját az előttem ülő nőnek. Odanézett, és ennyi, nem volt gond.

B.A.: Említetted, hogy a Dalai Láma fogadása, ahol te is jelen voltál, egy nagy iskolaudvaron zajlott.

Sz. Zs.: A TCV (Tibetan Children Village, Tibeti Gyermekfalu) alakulásának 46. évfordulóján látogatását tette Őszentsége. Az udvaron két felirat volt található: "Come to learn, go to serve", és az "others before self", vagyis „gyere tanulni és menj szolgálni” és „mások magunk előtt”...

B.A.: Ez nagyon tetszik! Zsolt, hogy érzed, így visszatekintve, elsősorban mivel gazdagodtál az út folyamán?

Sz. Zs.: Talán furcsán hangzik, de egyrészt a szerelemmel. Az utam során ezt is megtaláltam ott. Én párhuzamot húzok a spirituális mester és a szerelem megtalálása között, olyan szempontból, hogy egyiket sem lehet megtervezni. A szerelmet pedig sokkal mélyebb szinten is lehet tekinteni, nemcsak mint valami visszahúzó dolgot, amiről le kell mondani. A másik pedig, hogy célom volt mestert találni, de volt bennem egy akarás, ami akadály lehetett. Majd lenyugodtam, hogy úgyis jön, ha jönnie kell. Eredetileg a buddhizmus nyingmapa vonalát akartam tanulni, és végül a Bön hagyományt kezdtem el, de az elképzeléseket úgyis feladja az ember, ha valóban találkozik a mesterével! De ugye, „akkor kapod meg, ha elengeded”... Megtaláltam. Az egyik legnehezebb dolog lemondani annak az akarásáról, amit a legjobban akarunk a világon!

Dobd ki!

Josú hatvan esztendős korában kezdte tanulmányozni a Zent, és már nyolcvan éves volt, amikor megértette. Attól kezdve tanította is, egészen százhúsz éves koráig. Az egyik tanítványa egyszer ezzel a kérdéssel állt elé:

– Mit tegyek, ha semmi sincs az elmémben?

– Dobd ki onnan – felelte Josú.

– De hogyan dobjak ki bármit, ha egyszer semmi sincs ott?

– Ha nem szabadulsz meg tőle – mondta erre Josú –, akkor cipeld magaddal.

Valódi én

Egy kétségbeesett ember lépett a zen-mesterhez:

– Mester, kétségbe vagyok esve! Nem tudom, ki vagyok. Kérlek, mutasd meg nekem valódi énemet!

A mester egyetlen szó nélkül félrefordította fejét. Az ember könyörögni kezdett, ám a mester még ekkor sem válaszolt. Az ember végül csalódottan megfordult, és elindult kifelé. A mester ekkor a nevén szólította.

– Igen? – fordult hátra az ember.

– És még azt mondod, nem tudod, ki vagy? – mordult rá a mester.

Kőelme

Hogen magányosan élt egy kis szentélyben. Egyik nap négy vándorló szerzetes érkezett hozzá. A vándorlók megkérték Hogent, engedje meg nekik, hogy tüzet gyújtsanak az udvarán.

Miközben megrakták a tüzet, Hogen csatlakozott hozzájuk, s így szólt:

– Van egy nagy kő. Mit gondoltok, az elméteken kívül, vagy azon belül létezik?

Az egyik szerzetes így felelt:

– A buddhizmus tanításai szerint mindent az elme hoz létre, ezért az a válaszom, hogy az a bizonyos kő az elmében létezik.

Hogen szánakozva elmosolyodott.

– Akkor nagyon nehéz lehet a fejed!

Kérdés és felelet

A hadúr megkérdezte a zen-mestertől:

– Tudsz válaszolni egy kérdésemre?

– Tedd fel! – mondta a mester.

– Már feltettem.

– Én pedig már válaszoltam.

– Mit válaszoltál?

– Mit kérdeztél?

– Semmit sem kérdeztem.

– Én pedig semmit sem válaszoltam.

Kérdés – felelet

– Ostobák ezek a Zen történetek! – kiáltott fel egy ember. – Egy szót sem értek belőlük.

– Tökéletesen igazad van – felelte a mester. – Ahol nincs víz, ott nem kell félni a hullámoktól.

(A fenti tanmesék forrása: Gyémánt és lótusz – Zen tanmesék és versek, Trajan Könyvesműhely, 2004.)

Végezetül álljon itt egy nehezebben érthető, kevésbé „populáris” tanmese:

Egyszer egy ember, megelégelve a világ gondjait és elhatározva a felébredést, elindult, hogy felkeressen egy nagy mestert, és megkérje, tanítsa őt. Hosszú és fáradtságos vándorút után végül meg is pillantotta a mester kunyhóját, amelyhez egy hosszú, egyenes út vezetett, keresztül a réten. Miközben az ember végigment rajta, észrevette, hogy az út mentén két férfi verekszik egymással, szitkozódva ütik-verik egymást, és nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor végre találkozott a mesterrel, feltette neki a kérdést:

– Mester, mondd, miért veri egymást az a két ember?

A mester szárazon felelt:

– Érted.