Közel a Naphoz

Repülni a felhőn túlra

tárt ablakból, csillogó lombokon,

párás tornyokból hangzó harangszón át.

Rozsdás vakolat a smaragd vízbe hull

mohazöld sikátorokban megszületik a piros.

Óarany vágyak zengnek újra.

Nem is hitted, hogy él még a Fény.

Máglya

Mikortól megfogantál,

ágat gyűjtesz alád.

Mikor megszülettél,

lángra kapott a máglyád.

Ropog a tűz,

szétfröccsen a szikra.

Rakjad tovább!

Így van megírva.

Ne panaszkodj,

ha nagy tüzet raktál.

Eloltani?

Ugyan már!

Túl nagy lett mégis?

Mérd meg a lángot!

És ha vigaszt akarsz,

dobj rá egy hasábot!

Aztán hideg ősz jön,

már senki sincs Veled.

Hiába nőttél, ezt

fel nem érheted.

Mikor alig hallik lélekzet,

úgy látod majd magad,

mint vizes szén közt

az izzó parazsat.

téllét

léptei nyársán az idő olvadt.

a jégtüzes sárkány

a rémes riadalom keltő

a nyugalomszeme

csak.

lééét

ra

rakonca és édesség

égben látható téma

minek is a bőség.

beszél a hajnal

az ébermámor

szivemben virraszt,

míg végre hazaér

a mindent

illan a hajdan

a rétesálom

mint eseti rikkancs

ízetlen hagymahéj.

a szívet

tél.

metta

Virág Balázs Face

MEGGYÚJTOM A GYUFÁT

Neked fájhat, aminek én örülök

Temetésed nekem ünnep

Szép ruhába öltözök

Új idők jönnek megint

Fordult az idő

Bárhogy is fáj, te már elmúltál

Mint egy gondolat

Beleolvadtál a semmibe

Szemétre dobtak dolgos kezek

Az én fejemben nincsen már helyed

Tested még vonz, meg kapnám újra

Te az csak a forma vonzalma

Lényeged már nem vonz

Elégettem a képedet

Üresek a fényképek

Kiszivárgott belőlük az, ami kedves volt

Csendben üvölt a Hold is

Csillagtalan éjjeleinek magányában

Nincsen már semmi kellemes emlék

Csupán néhány kifakult ócska fénykép

És meggyújtom a gyufát…  

2007-01-02

Mégis

Vörös macska a nadrágzsebben,
Cigi a szájban,
Felsebezted a hajnal peremét,
nézéseddel.

Világít a Király utca,
Kávé íze számban
Rég kóstoltam a magányt,
mostanában.

Éjjel van itt és mindenütt
Nem látom a határt
Elmosódott foltok,
Hullaszagú szobák.

Itt maradtam,
de továbbmegyek ígérem,
csak adjatok nekem egy kicsiny helyet,
szívetekben.

Unom az ivást,
Nem tudok már sírni,
Lekuporodva a világot
vádlón megidézni.

Lelkünkből mérges savak
ömlöttek holt kútba,
S ott ki is forrottak,
Amolyan horog-alakúra.

Harmatos a hajnal,
még ha véres is,
sosem tennél ilyet
most láthatod, hogy mégis.