tina szerkesztő 2010.07.15. 18:44

Zen tanmesék

 

Zen tanmesék

 


Dobd ki!

 

Josú hatvan esztendős korában kezdte tanulmányozni a Zent, és már nyolcvan éves volt, amikor megértette. Attól kezdve tanította is, egészen százhúsz éves koráig. Az egyik tanítványa egyszer ezzel a kérdéssel állt elé:

– Mit tegyek, ha semmi sincs az elmémben?

– Dobd ki onnan – felelte Josú.

– De hogyan dobjak ki bármit, ha egyszer semmi sincs ott?

– Ha nem szabadulsz meg tőle – mondta erre Josú –, akkor cipeld magaddal.

 

Valódi én

 

Egy kétségbeesett ember lépett a zen-mesterhez:

– Mester, kétségbe vagyok esve! Nem tudom, ki vagyok. Kérlek, mutasd meg nekem valódi énemet!

A mester egyetlen szó nélkül félrefordította fejét. Az ember könyörögni kezdett, ám a mester még ekkor sem válaszolt. Az ember végül csalódottan megfordult, és elindult kifelé. A mester ekkor a nevén szólította.

– Igen? – fordult hátra az ember.

– És még azt mondod, nem tudod, ki vagy? – mordult rá a mester.

  

Kőelme

 

Hogen magányosan élt egy kis szentélyben. Egyik nap négy vándorló szerzetes érkezett hozzá. A vándorlók megkérték Hogent, engedje meg nekik, hogy tüzet gyújtsanak az udvarán.

Miközben megrakták a tüzet, Hogen csatlakozott hozzájuk, s így szólt:

– Van egy nagy kő. Mit gondoltok, az elméteken kívül, vagy azon belül létezik?

Az egyik szerzetes így felelt:

– A buddhizmus tanításai szerint mindent az elme hoz létre, ezért az a válaszom, hogy az a bizonyos kő az elmében létezik.

Hogen szánakozva elmosolyodott.

– Akkor nagyon nehéz lehet a fejed!

  

Kérdés és felelet

 

A hadúr megkérdezte a zen-mestertől:

– Tudsz válaszolni egy kérdésemre?

– Tedd fel! – mondta a mester.

– Már feltettem.

– Én pedig már válaszoltam.

– Mit válaszoltál?

– Mit kérdeztél?

– Semmit sem kérdeztem.

– Én pedig semmit sem válaszoltam.

 

Kérdés – felelet

 

– Ostobák ezek a Zen történetek! – kiáltott fel egy ember. – Egy szót sem értek belőlük.

– Tökéletesen igazad van – felelte a mester. – Ahol nincs víz, ott nem kell félni a hullámoktól.

 

(A fenti tanmesék forrása: Gyémánt és lótusz – Zen tanmesék és versek, Trajan Könyvesműhely, 2004.)

  

Végezetül álljon itt egy nehezebben érthető, kevésbé „populáris” tanmese:

 

Egyszer egy ember, megelégelve a világ gondjait és elhatározva a felébredést, elindult, hogy felkeressen egy nagy mestert, és megkérje, tanítsa őt. Hosszú és fáradtságos vándorút után végül meg is pillantotta a mester kunyhóját, amelyhez egy hosszú, egyenes út vezetett, keresztül a réten. Miközben az ember végigment rajta, észrevette, hogy az út mentén két férfi verekszik egymással, szitkozódva ütik-verik egymást, és nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor végre találkozott a mesterrel, feltette neki a kérdést:

– Mester, mondd, miért veri egymást az a két ember?

A mester szárazon felelt:

– Érted.

 

 

 

300

 

Zack Snyder amerikai rendező csaknem kétórás filmje az ókori görög-perzsa háború egyik legnevezetesebb eseményét, a thermopülai csatát eleveníti meg, ahol Leonidász spártai király és alig háromszáz embere egymaguk néztek farkasszemet Xerxész több tízezer fős perzsa seregével. Bár a „történelemhűség” ennyiben javarészt ki is merül – ami valójában már csak azért sem róható fel, mert hőstettük és haláluk kivételével más emlék nemigen maradt ránk –, a film mégis mindvégig hű marad a történet eszmeiségéhez, s minden elemében egy ógörög eposz hangulatvilágát és heroizmusát idézi. Leonidászék tudatosan, a torzsalkodó görög politikusok ellenkezése és a rossz „isteni” ómenek jelenléte ellenére vonulnak a csatába, hogy megtegyék azt, „amit meg kell tenni” a hazáért és a Harcos becsületéért, hogy – amint az a filmben elhangzik – „pajzsukkal, vagy pajzsukon” térjenek vissza. S bár mindvégig tudjuk, mi lesz a sorsuk, az eseményekben és fordulatokban gazdag csata, valamint a görög hátországban folyó intrikák szemlélése során ez mintegy mellékessé válik; a harctéren a hősiesség, a személyes dráma és a megalkuvást nem tűrő kötelességtudat olyan erővel kerül bemutatásra, amelyet nagyon kevés más filmben láthatunk ennyire tisztán.

A film Frank Miller (Sin City) képregénye alapján készült, s ez mind a film látványvilágában, mind meglehetősen karakteres, de ebben a közegben mégis mindvégig hihető szereplőiben érezhető. A készítők szándékosan választottak kevésbé ismert színészeket (Gerard Butler, Dominic West, David Wenham) abból a célból, hogy elkerüljék a „hollywoodi heroizmus” hibáját – hogy a néző ne csak néhány hős, hanem az összes megjelenített karakter tetteit fontosnak érezze. Másfelől, bár a film szinte kizárólag műteremben, „blue box” technikával készült, és rekord számú digitális trükköt vonultat fel, két valami nincs „retusálva”: a spártai harcosok és mozdulataik.

Szó se róla, „erőszakban” és vérben (no meg pazar harci jelenetekben) nincs hiány a vásznon, de ez ebben az esetben túllép a „személyes erőszak” esetén, és aki rá tud hangolódni arra a szellemiségre, amit a film szereplői képviselnek, az átélheti a tulajdonképpeni szent háború jelentését. Az ölés itt nem öncélú, és nem társulnak hozzá érzések; Leonidászék azt képviselik, amit a középkori Japánban a szamurájok, vagy Indiában a ksatriyák. Ennek szellemében a film nem ábrázol kimondott kegyetlenkedést, és a morálisan elbukott szereplők sem feltétlenül az ellenséges perzsák, hanem sokszor a szavak mögé bújó politikusok között keresendők.

Bemutatása után a 300-at több helyről érték olyan kritikák, hogy valójában az Amerikai Egyesült Államok fensőbbségét és győzelmét propagálja bizonyos arab országok fölött. Én úgy vélem, hogy aki a film végén elhangzó „Egy szabad világért!” kiáltást így értelmezi, az nem is nézte a filmet – a görögök hittek az Aranykorban, és abban, hogy aki helyesen cselekszik, egyszer meglátja a „boldog földeket.”