Riport

 

Szecskó Zsolt, a TKBF éppen diplomamunkáján dolgozó hallgatója a Tan Kapuja Buddhista Alapítványtól kapta meg a lehetőséget, hogy Dharamsalába utazhasson buddhista filozófiát és tibeti nyelvet tanulni. Néhány hete tartott egy kifejezetten a buddhizmusra koncentráló előadást a tapasztalatairól a Nagyteremben: ezért most inkább az indiai hétköznapi életről, az idegen kultúráról faggatom. A rengeteg fénykép alapján van mondanivalója!

 

Boholy Anikó: A „véletlenen” múlott az utad…

Szecskó Zsolt: Igen. Szerettem volna menni, de bizonytalan voltam, hogy miért pont nekem adna pénzt egy alapítvány, hiszen nem is tudtam olyan jól angolul. De szerencsém volt – bár a szerencsében nem hiszek –, mert pont akkor jöttek mandalát rajzolni szerzetesek Budapestre a Gyütő kolostorból, és akkor megkérdeztem, hogy nem tudnak-e segíteni meghívólevelet küldeni, és megszervezni, hogy hol tanuljak. És mondták, hogy de, tudnak.

B.A.: A célállomás Dharamsala volt.

Sz. Zs.: Pontosabban McLeod Ganj-en laktam, tibetiek között, ott van a Dalai Lámá fő temploma is, a Namgyal, más néven Tsuglhakhang.

B.A.: Hogy telt egy napod?

Sz. Zs.: Dharamsalában a könyvtárban tanultam filozófiát és nyelvet. A Tashi Chöling kolostorban laktam, ami két kilométerre van a könyvtártól. Reggel felkeltem 6-7 között, hogy meditáljak, tanuljak, majd tibeti kenyeret, azaz paklebet reggeliztem. Két fajtája van, az ízetlen, és az édes. Gyakran vettem tejes teát (chai) is, az nem volt drága, és nagyon finom. Majd 10-től 11-ig volt a tibeti nyelv, 11-től délig buddhista filozófia. Az ebéd minden nap ugyanaz volt: rizs (táli), párolt zöldség, és dhal (szósz). Utána lementem megint magánórára. Volt időszak, mikor több órát is felvettem.

B.A.: Láttál egy háromdimenziós mandalát.

Sz. Zs.: Papírból meg fából készítik, és aztán kifestik. Megformálták a kis dákinikat és a kis bódhiszattvákat is. Az istenség is meg van formálva belül. Valószínűleg belülről kezdik az építést és kifelé haladnak, és nyitva vannak a kapuk, szóval be lehet látni.

B.A.: Van-e valami lényegi különbség egy ottani és egy „hazai” buddhista között?

Sz. Zs.: A legszembetűnőbb különbség, ami a légkörből és a beszélgetésekből kiderült számomra, hogy ott mielőtt bárki mélyebben elmerülne az üresség és egyéb magasröptű dolog filozófiájában, először meg kell élnie, és alkalmaznia kell az együttérzést! Ez sokkal emberibbé és megközelíthetőbbé teszi a hagyományt.

B.A.: Az egyik fényképeden meglepő helyen láttam egy Coca-Colás üveget…

Sz. Zs.: A tibeti újév napján Dolanji-ban az ebédlőnkben lévő oltárra az egyik gese tette fel a gyümölcsök mellé. Gondolom abból indult ki, hogy ő nagyon szeretheti. A szándéka jó volt.

B.A.: Dilgó Khjence-vel is "találkoztál"…

Sz. Zs.: Vagy legalábbis a viaszszobrával Bir-ben egy nyingmapa kolostorban. A japánok készítették, és tényleg úgy néz ki, mintha életnagyságban ott ülne a trónon!

B.A.: Nagyon látványos a füstfelajánlás Dolanji-ban, ráadásul a nyugati újévkor is áldoztak!

Sz. Zs.: Van ennek egy kifejezett helye – ami a fő védelmező helye is egyúttal. A szertartás során fenyőágakat, stb. gyújtanak meg, ami füstöl. A világiak a papír-lungtákat (imazászlókat), amikre mantrák és imák vannak felírva, beledobták az égig nyúló füstoszlopba: a füst felviszi azokat az égbe, egészen a buddhákig. Ez jószerencsét hoz nekik.

B.A.: Milyen szokásokkal találkoztál még?

Sz. Zs.: Indiában a férfiak a 60-as, 70-es éveket idéző európai divatot követik. Az ing az legtöbbször alap. Trapézgatya, mellényke. A nők nagy része, főleg falvakban, szárit visel. Viszont érdekes, hogy pl. az építkezéseknél a földet, köveket, sziklát, a nők hordják egy kosárkában, amit fölraknak a fejükre. Ez női munka ott. A férfiak a lapátolásnál meg ketten lapátolnak egy lapáttal. Kötnek egy kötelet a lapát rúdjára, és az egyik húzza a kötéllel a rudat, a másik meg lapátol. Viszont kemény volt látni, hogy képesek reggeltől estig dolgozni… A fiataloknál pedig nem láttam olyat, hogy párok kézen fogva járkálnak, viszont a fiúk, ha jó barátok, akkor kimutatják azzal, hogy átölelik egymás derekát, vagy kézen fogva járkálnak.

B.A.: Szóval mások a palik, mint nyugaton! Közlekedés?

Sz. Zs.: Új-Delhiben kb. két éve készült el a metró, nagyon modern! Nem papírjegyet használnak, hanem kis műanyag korongokat. Amikor elindultunk befelé, a rendőrök belenéztek a táskánkba és meg is motoztak. Beléptünk a metró területére, ahol is olyan táblát láttunk, hogy köpködni tilos, és fényképezni sem szabad.

B.A.: Úgy tudom, a buszok nagyon zsúfoltak Indiában.

Sz. Zs.: Ez gyakran előfordul, egyébként a legtöbb helyen a busz magánkézben van. Tanulhatnánk tőlük: ha valaki le akar szállni úgy, hogy nagy a tömeg, náluk az egyértelmű – nem néznek rád csúnyán, nem szólnak be érte. Én úgy szálltam le egyszer, hogy átrendeztem a haját az előttem ülő nőnek. Odanézett, és ennyi, nem volt gond.

B.A.: Említetted, hogy a Dalai Láma fogadása, ahol te is jelen voltál, egy nagy iskolaudvaron zajlott.

Sz. Zs.: A TCV (Tibetan Children Village, Tibeti Gyermekfalu) alakulásának 46. évfordulóján látogatását tette Őszentsége. Az udvaron két felirat volt található: "Come to learn, go to serve", és az "others before self", vagyis „gyere tanulni és menj szolgálni” és „mások magunk előtt”...

B.A.: Ez nagyon tetszik! Zsolt, hogy érzed, így visszatekintve, elsősorban mivel gazdagodtál az út folyamán?

Sz. Zs.: Talán furcsán hangzik, de egyrészt a szerelemmel. Az utam során ezt is megtaláltam ott. Én párhuzamot húzok a spirituális mester és a szerelem megtalálása között, olyan szempontból, hogy egyiket sem lehet megtervezni. A szerelmet pedig sokkal mélyebb szinten is lehet tekinteni, nemcsak mint valami visszahúzó dolgot, amiről le kell mondani. A másik pedig, hogy célom volt mestert találni, de volt bennem egy akarás, ami akadály lehetett. Majd lenyugodtam, hogy úgyis jön, ha jönnie kell. Eredetileg a buddhizmus nyingmapa vonalát akartam tanulni, és végül a Bön hagyományt kezdtem el, de az elképzeléseket úgyis feladja az ember, ha valóban találkozik a mesterével! De ugye, „akkor kapod meg, ha elengeded”... Megtaláltam. Az egyik legnehezebb dolog lemondani annak az akarásáról, amit a legjobban akarunk a világon!

 

 

 

Laár András, a szellemes zenész


Talán nem mindenki tudja, hogy főiskolánk volt tanára Laár András: humorista, zenész, buddhista tanító, költő, lovag és asztrológus - a foglalkozások közötti ellentmondás látszólagos: egy emberről beszélünk csupán. Vajon milyen Laár András, amikor nem játszik "szerepet", hanem csak úgy - l'art pour l'art Laár?

·         Olyan embernek látlak, aki mindig azt csinálja éppen, amit szeretne...

·         Ez nincs így. Legtöbbször azt csinálom, amit kell. Nagyon kötelesség-centrikus ember vagyok. Az a mázlim, hogy a kötelességem az lett, amit régen hobbiból nagyon szerettem, vagy önkifejezésnek gondoltam, de ez a tény a tevékenység élvezeti értékéből nem sokat vont le. A KFT-vel, vagy a L'art pour l'art Társulattal van, hogy olyankor kell elmennem fellépni, amikor szívesebben otthon maradnék... tehát ilyen értelemben kötelesség a zenélés. Ugyanakkor viszont, amit a színpadon csinálok, azt nagyon élvezem... ennyiben meg szabadság.

·         Mi volt a kötelességed akkor, amikor a zene még csak hobbi volt az életedben?

·         Régen mindig valami olyasmi, amit nem szerettem csinálni. Például tanultam látszerészetet. Fotocikk-optikai eladó a végzett szakmám. Édesanyám erős késztetésére végeztem el ezt a szakmunkásképzőt, mert gimnázium után kellett valamit csinálni és én nem akartam továbbtanulni. Csak zenélni akartam. Igazából mindig is profi zenész akartam lenni.

·         Dolgoztál is, mint látszerész?

·         Nem dolgoztam, de rengeteg gyakorlat volt. Be kellett állni a pult mögé vevőket kiszolgálni, a műhelyben szemüveglencsét kellett keretbe csiszolni.

·         Végül is miből éltél meg?

·         Még egy ideig mindenféle munkát elvállaltam, ami mellett lehetett próbálni a zenekarral. Hol kottagrafikus voltam, hol háztisztító. Konkrétan mentem vödörrel és mostam fel a lépcsőházat valahol. Heti három alkalommal próbáltunk, csak akkor még a Küllőrojt nevű együttesben. Már akkor a Bornai Tiborral zenéltünk, és nagyon komolyan vettük.

·         Tetszik, hogy kitartottál az álmaid mellett, de nem volt benned félelem, ami az anyagiakat illeti?

·         Az a helyzet, hogy akkor sem tudtam, és ma sem tudok pénzben gondolkozni. Nem érdekelt a pénz. Most jobban érdekel, mert már rutinos állampolgár vagyok, és egy rutinos állampolgárt kell, hogy érdekeljen, mert minden pénzbe kerül. Megkérdezem, mennyi lesz a fellépő-díjam, és örülök annak, amit kapok, de nem tudok üzletelni. Az akkori felelőtlenségem is ebből táplálkozott, hogy nem érdekelt, milyen munkát végzek, csak legyen mellette időm az együttesre. Tudtam, hogy előbb-utóbb elérem a célomat a zenével.

·         Honnan tudtad?

·         Hát... mély meggyőződésből.

·         Nevezhetjük hitnek?

·         Így van, nevezzük bátran hitnek! A mai pillanatig is egy nagyon erősen hívő embernek érzem magam. Mindig is az voltam, még abban az időben is, amikor nem volt olyan konkrét formája a hitemnek, hogy vallási köntösbe lehetett volna bújtatni. Abban a spirituális erőben, amely az embereket segíti a nemes céljaik felé, mindig hittem. És ez működött is... Annak ellenére, hogy nekünk nem volt gazdag családunk, akik vettek volna drága elektromos gitárt, meg dobfelszerelést, a szerény eszközökkel, amikhez hozzá tudtunk jutni, rendszeresen összejártunk, és akusztikus zenét csináltunk. A kreativitásunkat tettük bele. Tudatosan dolgoztunk azért, hogy befutott zenekar legyünk. Tudtuk, hogy előbb-utóbb átlovaglunk, és mi is valami rendes rock együttes leszünk. '78-ban már készítettünk olyan rádiófelvételt, amelyhez az elektromos gitárt kölcsön kértük a stúdióba. És ezután nem sokkal eljött a pillanat, hogy megkaptam életem első elektromos gitárját. 10 ezer forintért vette az édesanyám. Utána, 80-ban alapítottuk meg a KFT zenekart. Egy éven keresztül próbáltunk így, ez volt a mi rockzenei gyakorlatunk.

·         A látszerészet és a zenélés között egy áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong.

·         Nos igen, a szüleim nem inspiráltak arra, hogy zenész legyek, sőt le akartak erről beszélni. Próbáltak nekem is normális polgári foglalkozást teremteni, de ez nekem nem tetszett. 17 évesen körülnéztem és azt láttam, hogy nagyon szomorú módon élnek az emberek. Úgy láttam, hogy bármit csinálnak, az hülyeség. Mindennap bemenni, és valamit farigcsálni, amit ráadásul utál is az illető! Mert, ha legalább tetszene neki! Ha azt látnám, hogy állnak a gépsor mellett az emberek, mosolygó arccal, és szeretettel babusgatják azt a golyót, amit éppen megcsiszolnak, akkor azt mondanám, fú, ez igen! Akkor jó azt csinálni! Körülnéztem, és a városban nem láttam semmi olyat, amibe szívesen beledolgoztam volna magam. Viszont akkor volt nagyon nagy zenekar a Beatles, és a zenéjük engem is elragadott. Akkoriban ez az egész beatzene még misztikus, spirituális hangulatú valami volt, és akkor éreztem, hogy ez az egy dolog, amit szeretnék! Zenélni pozitív töltésű dolgokat, aminek ekkora ereje van az emberek lelke felé!

·         Mi van, ha valakinek nincs hite? Hit nélkül ez nem működik?

·         Persze, hogy nem. A hit a teremtő erő. De nem vonja el senki az embertől a hitet! A hit az embernek a saját belső ügye, azt nem lehet tőle elvenni. Minden emberben automatikusan van hit. Azáltal, hogy fölébred reggel, és egyáltalán kikel az ágyból, az már a hitnek a megnyilvánulása, mert hisz abban, hogy valamit aznap is kell tennie. Hisz abban, hogy jó lesz az a nap. Nevezhetjük úgy is, hogy életösztön. Csak ugye, ennek vannak magasabb szintjei is. Például, amikor az ember úgy használja ezt az erőt, hogy hisz abban, hogy valami be fog következni, ami rajta múlik ráadásul. Hogyha ő megteszi a lépéseket, akkor az mindenképpen sikerülni fog. Nem kell vallási szempontból nézni. Egyszerűen mondjuk úgy, hogy "világ-teremtés-technológiai" igazság, hogy a hit az, ami teremtő. Ha valaki abban hisz, hogyha ő megcsinálja jól a munkáját, akkor előbbre jut, és mondjuk főnök lesz, akkor egyszer csak tényleg főnök lesz. Ez így működik.

·         Találkoztunk már néhány buddhizmusról szóló előadáson, meg életmódtáborban is. Az ősi magyar hagyományokkal, hitrendszerekkel is foglalkozol. Miért érdeklődsz ennyire a vallások iránt?

·         Azon, hogy az "Isten" fogalma mit takar, mindig is töprengtem, és mindig volt bennem érdeklődés a metafizikai dolgok iránt. '85-ben megismerkedtem az itthoni Krisnások egy csoportjával, akik számomra revelációt okoztak, mert egyrészt vegetáriánusok voltak, és én már azelőtt egy pár évvel voltam egy évig vegetáriánus saját felismerésből, és elhatározásból. Ösztönösen úgy reagálok az állatok megölésére, hogy inkább ebből nem kérek. És erre jöttek a Krisnások, akiknek a tanuk többek között erről is szól, hogy miért nem szabad állatokat megenni. Nagyon tetszett. Ráadásul egy sokkalta nagyobb, kozmikusabb istenképet festettek elém, mint amit a kereszténység sugallt. A haragvó, bosszúálló Isten eszméje mindig is szűkösnek tűnt számomra. Soha nem tudtam elfogadni, hogy a világegyetemnek ilyen irigy és féltékeny lenne az ura. A Krisnások világképe ugyanakkor már eleve hiteles volt számomra a Beatles-együttesen keresztül, akik világszerte ismertté tették a Krisna-tudatot. Tehát ez az egész ráadásul összekapcsolódott a zenei érdeklődésemmel.

·         De nem lettél Krisnás...

·         Nem lettem. Fél évig nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Volt, hogy egy hetet úgymond nyaralásképpen ott töltöttem velük a tanyájukon, és azt csináltam, amit ők. Napfelkeltekor fölkelés, mantrázás. És akkor megláttam, hogy itt is alapvető baj van, egy dologban nem különböznek a keresztényektől, és ez pedig az, hogy ők is csak a saját vallásukat tüntették fel "egyetlen igaz út"-nak Az akkori felfogás olyan volt, hogy azt mondták egy kicsit felsőbbséges, lekezelő módon, hogy minden más vallás tökéletlen. Másrészt az sem tetszett, hogy a hétköznapi embereket "lekarmizták". (Karmi: azok az emberek, akik a karmáik, sorsuk fogságában sínylődnek.) Ebben volt valami "fasisztikus", fensőbbséges, kiválasztott "izé", amit én sehol nem szeretek. Semelyik szellemi útban nem szeretem azt, ha valaki nagyon felülről nézi a többit. Szerénynek kell lenni, és tisztelni a másikét. Fél év után találkoztam a buddhizmussal, ami ugyanolyan erős világképet kínált, mint a Krisna-tudat, de a világegyetem legtoleránsabb szellemi útjaként. Elsírtam magam, amikor először elolvastam a buddhista imák szövegét: "Üdvére a mindenségnek, köszöntöm a lényeket! Az áldás, mint az eső hulljon, óvjon minden életet!" Hát ezért imádkozik valaki a földön, hogy minden élet óva legyen, mindenkinek meglegyen az üdve?! Abban a pillanatban azt mondtam, hogy hát ez az, ezt kerestem! Ez az én világom!

·         Úgy tudom, néhány éve a jóga praxisában mélyedtél el, ami viszont nem buddhista, hanem hindu eredetű...

·         Hindu, vagy buddhista - ez a lényegen semmit nem változtat. Szvámi Mahéswarananda, a hindu jógamesterem is ugyanígy véli. Minden vallást tisztel. A hallgatói, tanítványai között a legkülönfélébb vallású emberek vannak. Egyetlen egy olyan mondatot nem mond, olyan mozdulatot nem tesz, hogy valakit a vallásából kirángatni akarjon. Sőt! Épp azt mondja, hogy az a praxis, amit ő mutat és képvisel, az éppen hogy az embert a saját vallásának az irányában erősíti meg. Vannak olyan emberek, akik hívő keresztények, és Szűz Máriához imádkoznak, közben pedig végzik a jóga gyakorlatát. Megtaláltam az utamat, és ez ugyanaz az út még mindig, amit buddhistaként jártam, ugyanaz, amit a Krisnások között megismertem.

·         Hadd provokáljalak kicsit: ezek szerint foglalkozzon mindenki keleti vallásokkal, ha boldog akar lenni?

·         Én ezt nem gondolom. Azért van az a nagyon sok vallás és szellemi út, hogy mindenki találjon magának egy megfelelőt. De hit nélkül, és a spirituális világ életbe való bekapcsolása nélkül nem lehet élni. Ez az én személyes tapasztalatom.

·         Amikor megismerkedtünk, egy tábortűznél ültél az erősebbik nem egyetlen képviselőjeként egy 15 fős hölgykoszorúban. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy jól elboldogultál...

·         A női nem képviselői engem frappíroznak, ha szabad ezt így kifejezni. Egyszerűen energikus vagyok attól, hogyha helyes csajok vannak körülöttem. A mai napig is sok barátnőm van, akivel meghitt, pajkos viszonyban vagyunk. De ez nem válik járássá, egyszerűen csak jól érezzük magunkat egymás társaságában. Kamasz koromban azt hittem, hogy az egyetlen érdekes dolog a világon a nő. Most már nem hiszem, hogy az egyetlen - van sok más érdekes is. De a nők valami különösen érdekes dolgot képviselnek.

·         Mi a helyzet a szinglikkel?

·         Én ehhez nem értek. Pont akkor lett divat, amikor engem már kevésbé érdekelt, hogy állandóan csajozzak. Szinglikkel nagyon jó csajozni, mert ugye, föl lehet hozzájuk menni időről-időre. Csak hát már másról szólt az életem.

·         És mondjuk 17 évesen miről szólt az életed?

·         17 évesen szerettem volna megfogdosni a nőket. A testük érdekelt legjobban - hogy mi lehet a bugyiban például. Most már a nőben sokkal jobban érdekel az a lelki-szellemi rezonancia, amit ő éppen aktuálisan képvisel.

·         Például?

·         Sokkal jobb egy olyan nővel beszélgetni, aki nő, mint egy olyan nővel, aki mondjuk nem nő. Van olyan nő, aki irányítani akar, és olyan nagyon férfias akar lenni. Aki kemény, és túlságosan akaratos, az egyre inkább a kiáradó, férfias típusú energiát használja. Azzal nem jó beszélgetni.

·         Györgyike, a harmadik feleséged mosolygós, határozott, értelmes nő. Több mint hét éve vagytok házasok, és még régebb óta ismeritek egymást. Igazi szövetségeseknek tűntök. Hogy tapasztalod, mennyiben követel tudatos energia-befektetést egy házasság, miután elmúlnak a mézeshetek?

·         Mi nagyon sokat beszélgetünk, alapvetően bizalom van a kapcsolatunkban. Az alap az, hogy tényleg szeretjük egymást. Magát a lényt szeretem a Györgyikében, nem pont azt, hogy mennyire csinos, hogy néz ki. Természetesen a külseje is tud nekem tetszeni, de nem oda van a súlypont elhelyezve. A szeretet erősebb az érzelmi hullámzásoknál. Az, hogy éppen most vágyunk-e egymásra fizikailag, vagy nem, mellékes ehhez az összehangoltsághoz képest. És van neki is rossz napja, van nekem is, amikor a másikon csapódnak le a dolgok. Olyankor kell bölcsnek lenni, hogy ne a másikat rángassuk bele a saját nyavalyánkba. Mert az igazság az, hogy két boldog ember nagyon boldogan tud együtt élni. De hogyha mindenkinek megvan a maga szomorú boldogtalansága, egymástól nem lehet megkapni a boldogságot. Ez a nagy felismerésem. A boldogság illúziótermészete abban áll, hogy a másiktól várom, hogy boldoggá tegyen. Közben ő ugyanezt éntőlem várja. Egymástól várjuk az életenergiát és a boldogságot és ez követelőzés, elégedetlenség, duzzogás forrása. Viszont ha az ember megtalálja azt a sajátos szellemi utat, amin járva ő boldog, akkor a párkapcsolatból is eltűnnek a nehézségek.

·         Van olyan, hogy valaki nem találja meg a társát?

·         Mindenki ilyen.

·         De hát te megtaláltad Györgyikében!

·         Bizonyos értelemben. De nem az van, hogy a Györgyike mindig, minden pillanatban hozza azt, amit én a nőiségtől várok, hanem ő úgymond a lehető legjobb arra a célra, hogy én együtt éljek valakivel. És hát ő a legaranyosabb az összes többi lehetőség közül. Van egy ideális elképzelés, hogy az ember megtalálja "a párját", és akkor puzzle-szerűen összesimulnak, de én ilyet nem láttam még. Egyrészt az én életemben nem jelent meg még egy olyan lány, akivel százszázalékosan összeilleszkedhettünk volna, ahogy az a mesében van. Ugyanakkor nem láttam, hogy ez másnál is meglenne. Nincs olyan másik ember, aki igazán az emberhez illik. Maga az ember sem valaki konkrét. Állandóan változik. És aktuálisan az ő rezonanciaszintje, hangoltsága, igényei szerint bevonz a világába egy épp arra rárezgő valakit. De az a másik valaki is egy komplex lény, ő is sokféle. Ezért van az, hogy ha az ember fenn akarja tartani ezt az összerezgést, az munkába kerül.

·         Gondolom Ambruska, a közös fiatok nagymértékben megkönnyíti ezt az összerezgést...

·         Ambruska a legnagyobb összetartó erő köztünk. Nekem van még két nagy fiam az előző házasságomból: Dávid épp most dobol (egy dobkoncerten készült az interjú), 29 éves. A másik fiam, Bence 18 éves lesz hamarosan. ő is dobol és basszusgitározik is. Ugye a két fiam azt élte meg, hogy elment az apjuk. Találkoztunk mindig, de nem volt nekik a családban apjuk. Ambrus, a kicsi gyerek, aki most hét éves, ő úgy érzem, megérdemli azt, hogy együtt maradjanak a szülei. És én is megérdemlem, hogy most azt gyakoroljam, hogy nem válok el.

·         Azt akarod ezzel mondani, hogy a másik két fiad megérdemelte, hogy elmenj?!

·         Én ezt nem így próbálom átfordítani. Más szellemi szinten voltam akkor. A saját utamat kerestem, és azt gondoltam, hogy ha megtalálom, akkor majd minden sokkal jobb lesz. Nem bánom, hogy a saját utamat jártam egy jó ideig, mert ezen keresztül jutottam el oda, hogy most tudok egy családot úgy vinni, hogy az a feltett szándékom, hogy együtt maradjunk. Már kérdés, hogy a felelősséget a fiaim felé akkor is vállaltam. Egyrészt, hogy folyamatosan és hiány nélkül a tartásdíjat mindig odaadtam. És hát amennyire lehetett, törődtem velük. Volt egy állandó kapcsolat, de az mégsem az, hogy apa ott él. Az egy minőségi különbség.

·         Mit szólnál hozzá, ha születne egy kislányod a három fiú mellé?

·         Most már akár lehetne is. Talán most vagyok abban az állapotban, hogy egy kislánnyal tudnék mit kezdeni. Igazából nagy csoda, hogy egyáltalán jóban tudok lenni a fiaimmal, mert korábban nem volt annyira benőve a fejem lágya, hogy apatudatom legyen. Dáviddal kapcsolatban a mai napig sincs apatudatom. Mi nagyon jó barátok vagyunk. Neki is többször mondtam, hogy azt vártam, mikor lesz már tizenhat éves, hogy jókat tudjunk beszélgetni. Odáig is jóban voltunk, de nem tudtam vele nagyon mit kezdeni. Nem értettem pontosan, mit miért csinál. Szerettük egymást, de egy kicsit elmentünk egymás mellett. A kisfiúval már más a viszonyom. Mostanra talán már egy kislánnyal is tudnék mit kezdeni, nem zavarna, ha lógna a nyakamon. Régebben mindig mást szerettem volna csinálni. Zenét írtam, alkottam. Ehhez egy gyerek nyűg volt. Hát ez van, későn érő típus vagyok.

·         Nem vagy egyedül. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a házaspárokat körülöttem, akik nem váltak el.

·         Az én szüleim is elváltak. Nem tudták kezelni az egymással való problémáikat. Nem megvilágosodott istenek és istennők gyermekei vagyunk, hanem meggyötört embereké. És ehhez képest mi a családban megpróbálunk egy békés életet élni és úrrá lenni ezen a karmikus hozadékon.

 

 

tina szerkesztő 2010.06.03. 11:43

Riport

Főiskolánk egyik meghatározó tanáregyéniségével, Farkas Attila Mártonnal készítettem lapunk legelső interjúját. Sokunk tudatában igen sokrétű, és nem kevés esetben akár teljes mértékben is ellentmondó vélemény élhet "szerény" személyét illetően, de úgy gondolom, hogy az a már-már elcsépeltnek számító érzés, mint a közöny, senkiben sem merül fel (tisztelet az igen tisztelt kivételnek, ami ugye csak a szabályt erősíti, mint azt már sok esetben megszokhattuk), ha a folyosón meglátja őt, mondjuk egy-egy kimerítő óra előtti vagy utáni szünetben. (Vagy esetleg magán az órán!)

De ha valaki esetleg mégsem ismerné őt (bár kétlem, hogy van valaki a három világban, aki még soha hírét sem hallotta!), annak ebben a bevezetésben csupán annyit árulok el, hogy szentirat ismeretet, egyiptológiát és kulturális antropológiát tanít a főiskolán immáron több mint egy évtizede. Személy szerint pedig őszintén remélem, hogy ez még sok-sok kalpán keresztül így lesz, minden érző és érzéketlen lelkű TKBF-es hallgató javára, megvilágosodásukhoz nagymértékben hozzájárulva.

 

Tokai Attila: Milyen életformát követsz, egyszóval mire épül az igazi FAM-os "ars poetica"?

 

Farkas Attila Márton: Marginális értelmiségi vagyok – bár ez nem egy nagy ars poetica. Autonóm autodidakta vagyok, poszthippi bölcselő. Hiába ismerik bizonyos körökben a nevemet, vagy adják ki írásaimat, könyveimet, hiába szereztem tudományos fokozatot, nem érzem, hogy lényegileg változtam volna. Az maradtam, aki még az ún. "kisházas" időkben voltam.

 

T.A.: A "kisházas" időszak a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben eltöltött korszakodat jelenti, ami köztudottan bár az állam által elismert "intézménynek" számított, mégis egy garázsban kapott helyet. Személy szerint milyen volt a kapcsolatod ennek a vezetőjével, az első magyar buddhistával, Hetényi Ernővel?

 

F.A.M.: Ő akkor már nem nagyon vett részt az oktatásban, persze ő volt a feje az egésznek. Remek politikai kapcsolatokkal rendelkezett. De hát végül is ő adott nekem menedéket az Árja Maitréja Mandala rendbe való fölvételemkor. Rendi nevem: Agnidatta. Mellette Horváth József és Kerti Marika vezették az intézet dokumentációs központját, ez az "alintézmény" adott ki könyveket és az intézet periodikáját, a Bulletint, valamint az első hat számot megélt "Uszó Füzetek"-et. A legfőbb "kisházasok" Takács, Mireisz és Dobosy voltak – ők tartották fenn az egészet, ők tanítottak –, de sokan megfordultak ott, akiket itt is ismerünk: Farkas Lőrinc Imre, Körte, Jakab Kati, Laár András, stb.

T.A.: Te az elmúlt rendszerben III/3-as és III/4-es politikai megfigyelt voltál. Mi volt ennek az oka, netán a korabeli földalatti módon működő ellenzékhez tartoztál?

 

F.A.M.: Isaszegen, ahonnan származom, a helyi könyvtárban volt egy önképző körünk, a könyvtáros nő szervezte, és meghívtunk mindenféle írókat. A betiltott Mozgó Világ szerzőit például. Belelendültünk a dologba, de aztán egyszer kidőlt a bili és jött a botrány. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban én egy erősen hazafias érzelmű ifjonc voltam – részben a neveltetésemnek köszönhetően –, és állítottunk egy emlékművet a második világháborúban az oroszok és a románok ellen harcoló, ott elesett magyar katonáknak. Mindez ’84 nyarán - mondhatni a negyven éves évforduló emlékére. Ez volt az első ilyen emlékmű az országban! A plébános adott egy parcellát, meg egy régi márványsírkövet, amit én átcsiszoltattam az egyik helyi sírkövessel. Mivel előfelvételis voltam az Államigazgatási Főiskolán, annak megkezdése előtt gyakornokként dolgoztam az isaszegi Tanácsházán, s ebbéli minőségemben kavartam. Mindenki azt hitte, hogy egy hivatalos rendezvény készül.

 

T.A.: Nem lett ennek később valami hátrányos kimenetele?

 

F.A.M.: A tanácsiak persze totálisan kiakadtak, amikor megtudták, hogy ez miféle emlékmű, illetve milyen ünnepség volt a temetőben, és nagyon be voltak szarva. Nem voltak rossz emberek, például a tanácselnöknő tanárom volt általánosban, a férje dettó – kifejezetten kedveltük egymást –, inkább megijedtek. Kiment a rendőrség, lefényképezték a sírkövet, elkezdtek utánunk kérdezősködni. Lényegében a plébános védett meg minket. Aztán egy bőrkabátos faszi is meglátogatta a könyvtárat a belügyből, és felírta kis körünk tagjait egy helyes kis listára.

 

T.A.: Később is voltak ilyen, vagy ehhez hasonló jellegű balhéid?

 

F.A.M.: A katonaságnál hamar utolért ez a dolog, méghozzá egy srác formájában, aki szintén isaszegi volt, a szomszéd utcában lakott, gyerek-korunkból ismertük egymást. Egyszer odajött, és bizalmasan megsúgta, hogy őt az elhárító tiszt behívatta és megzsarolta, mert ragasztózott, és engedély nélkül írt levelet az NSZK-ban élő unokatestvérének a katonaságtól, ezért aztán futkosóra is kerülhetett volna, viszont megkegyelmeznének, ha az illető elmeséli, hogy a katonák miket beszélnek. Engem név szerint is megemlítettek, hogy rám különösen figyeljen oda, mert én ellenforradalmi szervezkedésben veszek részt. Jelentenie kell, miket beszél a Farkas honvéd a katonákkal, és hogy milyen rádiót hallgat. A III/3-as iratomban, amit a rendszerváltás után kikértem a Történeti Hivatalból, az állt, hogy nacionalista vagyok és irredenta. Az összes közhely ott volt leírva, ezek egy része persze igaz volt, de hülyeség is akadt benne, mint például, hogy a SZER adásait elemeztük. Ez nekem nagyon vicces volt.

Ugyanakkor mindez azért inkább pech volt a számomra, mert épp a katonaság idején engem elsősorban a buddhizmus érdekelt, a politika egyáltalán nem foglalkoztatott, csak 1989-ben tértem vissza hozzá, minthogy engem is magával ragadott a "hév", illetve meg is kerestek, mert tudták, kiféle-miféle vagyok. Isaszegen bekapcsolódtam a helyi politikába, a mi körzetünk adta az első ellenzéki képviselőt, de én alapítottam a Kisgazdapárt helyi szervezetét is, aminek országosan is az első tagjai között voltam. Azonban e rövid dicstelen szereplés nem tartott sokáig, mert már akkor elkezdődtek a pártban a tahóságok, igaz Torgyánnal egyáltalán nem találkoztam semmilyen gyűlésen, bár lehet, hogy már akkor is benne volt, csak nem volt pozícióban. Már 89 nyarán kiléptem. Az akkori politikai nézeteimet régóta nem vallom magaménak, inkább zöldnek, vagy anarchista szimpatizánsnak tartom magam, bár nem veszek részt semmilyen mozgalomban.

 

 T.A.: A következő nagy állomás az életedben az ELTE-BTK-hoz kötődik, ahol hat évet töltöttél el. Honnan jött az ötlet, hogy pont régészet szakra felvételizz, és mégis egyiptológia-kulturális antropológia szakon szerezz diplomát? Egyáltalán, hogyan alakult ki ez a sajátos elképzelés, és milyen hatások formálták az egészen egyedinek mondható, igen sokrétű érdeklődési körödet?

 

F.A.M.: Az indológia és az egyiptológia között őrlődtem. Az egyiptológiát félig-meddig a Mireisznek köszönhettem, ő "hülyített be" a hermetikával és hasonlókkal. De főként azért döntöttem emellett, mert a Kákosy professzort, a tanszékvezetőt nagyon érdekelte az egyiptomi vallás, erre a témára nagy súly volt helyezve. (Az ő könyvei is hozzájárultak a döntésemhez.) Az indológiáról viszont úgy hallottam, hogy a vallással nem foglalkoznak, csak a színtiszta nyelvészettel. A régészetre pedig azért mentem, mert azt hittem, hogy így a legkönnyebb bekerülni. Ha tudtam volna, hogy oda majdnem maximum pontszámmal vesznek fel embereket, nem jelentkeztem volna. Az antropológiát, ami akkor B szak volt, éppúgy, mint az egyiptológia, csak két évre rá vettem föl. Végül ebből a két B szakból diplomáztam: egyiptológia-antropológia szakon. 1991-97-ig jártam az ELTE-re, de a Kákosy mondta, hogy maradjak ott PhD-ösztöndíjasnak - korábban másfél évig voltam tanszéki demostrátor, ami egyébként nagyon szar volt, semmire sem volt időm.

 

T.A.: És mi volt a véleményed az egyiptológia másik nagy doyen-jéről, Luft Ulrichról?

 

F.A.M.: Vele is jóban voltam, a Luft expedícióján is részt vettem a Nílus és a Vörös-tenger közötti Keleti Sivatagban.

T.A.: Milyennek láttad az ország és egyben Közép-Európa legnagyobb egyetemi karát, az ELTE-BTK-t, amely a plakátján is a "Legjobb várja a legjobbakat" szlogennel hirdeti magát a most érettségizőknek, és méltán lehet büszke magára, mint a legrégebbi és egyben tényleg a legszéleseb képzési kínálatot nyújtó magyar bölcsészkar?

 

F.A.M.: Kurvára utáltam, és most még jobban utálom. A tanárokkal többé-kevésbé jóban voltam, nem erről van szó. Úgy en bloc nem szeretem a bölcsészetet, azt a szellemiséget. Egy művészettörténész mondta egyszer, hogy a "szakemberek nem érnek rá lelkesedni", és én ezt az elvet, életérzést mélyen megvetem. Még komoly szakemberek esetében is azt látom, hogy csak "érdekből érdeklődnek." Az elhunyt Boglár professzor és az ugyancsak elhunyt Kákosy ez alól kivételek voltak. Az utánuk jövőkre és a diákokra már inkább érvényes ez. A legtöbben azért kutatnak egy témát, mert az hozzásegít a szamárlétrán való felfelé mozgáshoz. Ez a komoly szakemberekre is igaz, a rossz szakemberek pedig ezt is csak mímelik, minthogy még érdekből sem csinálnak semmit. Másrészt engem szellemileg nem elégít ki, hogy a lábjegyzet lábjegyzetének a lábjegyzetéhez írjak még egy lábjegyzetet. A nagy, átfogó témákkal jobb foglalkozni, igaz, fölszínességgel járhat, mert óriási az információmennyiség még a legszűkebb részterületeken is, de én inkább vállalom a fölszínességet, ha szabadon gondolkodhatom és kreatív lehetek.

 

T.A.: Ezek szerint alapjában elveted a bölcsészek életfelfogását annak ellenére, hogy te magad is bölcsészként végeztél. A főiskolán is így állsz a bölcsész végzettségű egyénekhez? Nem kis számban akad itt ilyen!

 

F.A.M.: Az általam nagyon kedvelt és becsült Ruzsa Ferivel vitatkoztam arról, hogy a bölcsészet tudomány-e vagy nem. Mert szerintem nem, csak a természettudományt, a "hard science"-t majmolja, de eredetileg az egész egyfajta tág és ősi értelemben vett filozófia, illetve "ars", azaz művészet, nem véletlen, hogy a bölcsészkar elnevezése: "facultas philosophiae", illetve angolul is még mindig "Faculty of Arts"-nak hívják. A bölcsészek állításai általában hipotézisek és cáfolhatatlanok, nem felelnek meg a szigorú tudományos kritériumoknak. De ha már így van, miért leplezi ezt el dogmákkal, és miért nem teljesedik ki a szabad-gondolkodás felé? A bölcsész paradigmák többsége tradíció és tekintélyelven működik, nem pedig a tiszta megismerés produktuma.

Az is vicces, amikor a szakbarbárok előszeretettel emlegetik, hogy az áltudomány hívei, meg a dilettánsok a maguk tudatlanságát, fölszínességét azzal szokták megideologizálni, hogy ők kreatív szabadgondolkodók. Így már eleve gyanús a polihisztori hajlam, az a dilettantizmus jele. Ami persze a legtöbbször tényleg így van. Csakhogy ezek a szakbarbárok a szakbarbársággal ideologizálják a maguk középszerűségét, szellemtelenségét, a valódi érdeklődés és alkotóerő hiányát. Merthogy információgazdagság ide, információ-gazdagság oda, azért a szűk szak-területek jól belátható kicsiny terri-tóriumok, véges mennyiségű, könnyen átlátható szakirodalommal. Ezzel el lehet hosszú évekig piszmogni, sőt akár egy életen át is, és közben megvan az ideológia, hogy én egy komoly szakember vagyok, aki megmarad a kaptafánál, nem úgy, mint a "poli-hisztorok". És mindehhez: megtanulom a bevett paradigma bevett kliséit. Hát ez undorító.

 

T.A.: Dolgoztál szociális munkásként és szellemi szabadúszóként is. Saját magadat a "portásértelmiségiek" társadalmi rétegébe sorolod…Milyen volt a társadalom "alsóbb" rétegeivel szembesülni?

 

F.A.M.: Egy évig családsegítőként dolgoztam, akkor írtam a Buddhizmus Magyarországon című könyvemet, illetve az alkímiáról szólót is. Aztán évekkel később megint dolgoztam szociális munkásként. Az egyik jó volt, mert jó volt a kollektíva, a másik szar volt, mert szar volt a kollektíva. A szegényekkel nem volt semmi probléma, bár néha a testi épségét kockáztatta az ember, amikor kiment egy-egy lepratelepre.

T.A.: Mikor kerültél a TKBF-re, mint tanár?

 

F.A.M.: A '90-es évek elején-közepén. Az alapításkor már volt rólam szó, de mivel akkor még egyetemre jártam, ez nem realizálódhatott. A főiskola az első időkben a Keleti Károly úton volt egy pincehelyiségben…illetve egy szuterénben… ugye így hívják, amikor csak ilyen "félpince" van, és az ablakok felül az utcára néznek?

 

T.A.: Hány tanár volt ekkoriban?

 

F.A.M.: A maiakhoz mérhető profi bölcsész nem nagyon volt – illetve a Ruzsa Feri volt az első –, mi akkoriban inkább egy vallási közösség voltunk, aztán ez változott lassacskán. A '90-es évek közepén lettem megbízott előadó. Akartunk egy szellemi műhelyt, és azt terveztünk, hogy közösen írunk könyveket, ebből a Takács ötlete volt az, hogy indítsunk a főiskolán egy ún. "Teki-szakirányt", ami be is indult egy kvázi "B-szakirányként", ami azt jelentette, hogy kötelezővé tettünk egy rendes szakirányt is mellé. Ez nem hülyéskedés volt, inkább egyfajta filozófiai abszurditás. Az egyik alapítót, a Bakos Józsit aztán a Farkas Pali kirúgta, mert mindenféléket nyilatkozott a főiskoláról a Demokratának. Másrészt igazán átütő sikere sem volt az egésznek, csak egy szűk kis kört érdekelt, persze ránk sütötték, hogy szektások vagyunk, ezért egy év után a szakirány befulladt.

 

T.A.: Általában hogyan állsz a többi tanárhoz?

 

F.A.M.: Mit mondjak? Mindenkit gyűlölök. Na jó, csak vicceltem. Általában kedvelem őket. Én igyekszem szeretettel közeledni hozzájuk - persze a magam módján. Egy részüket egyébként csak félig ismerem, egy részük viszont haver. Egy részük talán – azt hiszem – nem nagyon kedvelt engem egy időben, főleg a Teki szakirány miatt, de mára már szerintem ők is megbékéltek. Tényleg van egy szarkasztikus stílusom…

 

T.A.: Beszéljünk egy kicsit erről a szarkasztikus stílusról! Úgy gondolom, hogy sok embert érdekelhet itt a főiskolán, hogy ez egyrészt honnan ered, másrészt mi is a valódi célja?

 

F.A.M.: Kamaszkoromban alakult ki a világ elleni védekezésként. Az eredeti okok már eltűntek, úgymint a kisebbségi komplexus, hiányérzet, stb., de a stílus megmaradt. Akik szeretnek, azok szeretik, akik meg nem, az ő kedvükért nem is akarok ezen változtatni. Sosincs azonban mögötte valós destruktivitás vagy gyűlölet, olyan ez nekem, mint Takácsnak a trágárság. Állítólag egyesek nőgyűlölőnek tartanak, de esküszöm nincs bennem semmi macho, tőlem aztán tényleg távol áll a szexizmus. Az, hogy az olyasféle dolgokon ironizálni szoktam, mint a politikai korrektség, aminek az is része, hogy például nem lehet elmesélni bizonyos vicceket, mert akkor azt mondják rád, szexista vagy, vagy rasszista, számomra egyfajta sztálini-orwelli világképet idéz. Talán ezt értik néhányan "nőgyűlöleten," de ez nem a nők ellen irányul, hanem a "politikailag korrekt" beszédpéldákat karikírozom ki.

 

T.A.: Mit gondolsz, a TKBF mennyit és milyen irányban változott az 1991-es alapítás óta?

 

F.A.M.: Én egy alapvetően pozitív változásnak tartom, hogy sok profi tudományos végzettséggel bíró tanár van nálunk, a tanrend is sokat változott, és ennélfogva a mindenféle szellemi blabla helyett részletesebb, információgazdagabb és szelektívebb tudás átadása zajlik, mint egy normális felsőoktatási intézményben. Az is jó, hogy ezzel a szélsőségek is lecsillapodtak, viszont egy csomó érték elveszett. Az alternatív, poszthippi jelleggel ugyanis együtt járt egy pár jó dolog, például a lázas útkeresés, vagy egyáltalán egyfajta tűz, hangulat, élet, ami ma már keveseknél figyelhető csak meg. Ami viszont még mindig nagyon kedvező, hogy nem csak a felsőoktatásban tanuló hallgatókként vannak az itt tanulók jelen, hanem van bennük valami több is. Egyesek szerint a főiskola most van a mélypontján, de ennek megítélése nem az én tisztem.

 

T.A.: Hogyan lehetne még jobbá tenni a főiskola életét?

 

F.A.M.: Vannak bizonyos ötleteim, de ezek részletezgetése hiteltelen volna, mert erre egyelőre még nincs időm, jelenleg ugyanis két könyvet írok egyszerre. De ha túljutok a munkán, szeretnék pár dolgot felkarolni. Például föl szeretném eleveníteni a kirándulásokat, az uszói programokat, és egy szellemi műhelyt is ki lehetne alakítani. Most alakul például a Tudományos Diákkör (TDK), és szívesen foglalkoznék ezzel, hisz kell egy tanár, aki segítené a hallgatóknak abban, hogyan kell például tudományos cikket írni, de ez most jelenlegi elfoglaltságom mellett sajnos nem lehetséges. A főiskola jelenleg "kisbölcsészkar," de remélem, a hittudományi dolgok – ezalatt nem a dogmatikus gondolkodást értem – előtérbe kerülnek majd, persze a bölcsész irányultságból származó előnyök megtartása mellett.

 

T.A.: Mit tartasz a legfontosabbnak a főiskolán zajló oktatásban?

 

F.A.M.: A fölismerést és a fölismerés általi valóságélményt. A filozófia is lehet praxis, ha nem öncélú elménckedés. A fölismerés befolyásolja a tudat viselkedését, és ezen keresztül a világodat.

 

T.A.: A Teki kagyü, azaz a Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülekezete elnevezésű buddhista rend főpapja vagy. Ha jól sejtem, ez összefügg a rövid életű Teki-szakiránnyal is. Mesélj erről a sajátos "vallásról"!

 

F.A.M.: A nevet Kósa Sugár Gyöngyvér találta ki, ő is "kisházas" volt, alternatív, underground. Laár András "Természetes Belátás Közönségére" egyfajta replikaként nyilatkoztatta ki a "Természetellenes Kilátástalanságot" 1990-ben. Ez nagyon megtetszett, valamit megéreztünk benne, és elkezdtünk keresni buddhista párhuzamokat, amit meg is találtunk a 84 Mahasziddha legendáriumában. Rájöttünk, hogy a világ olyan bizarr, hogy nem lehet a köznapi létben sem a poént meg a valóságot szétválasztani. Közös munkánk eredményei: ünnepségek, élményvadászatok, közös fölolvasások, uszói és a budai hegyekbe tett misztikus kirándulások. Még a második esküvőm is Teki esküvő volt. A szertartások lényege, hogy mindegyik teljesen más, egyedi legyen.

 

T.A.: Végezetül még egy kérdés: Mit tanácsolsz a főiskola jelenlegi és jövőbeli diákjai számára, mint Teki- főpap?

 

F.A.M.: Senkinek sem tudok ilyen általános tanácsot adni. Az utálóimnak viszont üzenem, hogy szeressenek!