Mit érdemes tudni a hat páramitáról?

 

A buddhisták gondolkodása nem korlátozódik egyetlen életre. A folytonosan meg-megújuló életekre, mint tendenciára tekintenek, melyet a tudati tapasztalások sorozata fűz össze az ok-okozat (karma) törvénye befolyásának függvényében. Természetesen nem azért tesznek jót, mert jobb újraszületésben reménykednek – ha van is ilyen, akkor az a tanítvány bizonyára megbukott a tanításokból –, hanem azért, mert jót tenni természetes. Amellett, hogy nem drámáznak a halálon, nem sajnáltatják magukat, és folyamatosan pozitív tendenciákká alakítják át azokat a negativitásokat, melyek az élet folyamán manifesztálódni kívánnának bennük, még arra is képesek lehetnek, hogy másokon hatékonyan segítsenek. Ha másképp nem is, akkor gondolati síkon.

Azok a gondolkodók, akik a halállal befejezettnek tekintik az életüket, rengeteg lehetőségtől fosztják meg magukat, hiszen ez az elképzelésük oly mértékben belevésődik a világképükbe, hogy némely élet-adta szituációban pontosan ezen gondolkodási struktúra blokkolhatja le az észlelésüket, ebből kifolyólag pedig előfordulhat, hogy nem látnak meg egy látszólag bonyolult problémára egy viszonylag egyszerű megoldást. Ma már közhelynek számít, ennek ellenére sokan mégsem figyelünk oda arra a kijelentésre, hogy a gondolataink meghatározzák a létezésünket. Vagyis, ha valaki az életekre, mint a tudatfolyamat szakadatlan áramlására tekint, akkor gondolkodása is tágabb perspektívák és észlelések szerint működik.

A buddhizmust a boldogság tudományának szokták nevezni, hiszen célja a tudat természetének megismertetése magával a tapasztalóval. A tökéletes boldogság a tudat teljesen kibontakozott állapota – a buddhisták legalábbis így tartják –, melyben nincsenek elhomályosulások (zavaró érzelmek, merev elképzelések), vagyis a kondíciók uralma többé semmilyen befolyással nincs a tapasztalás folyamatára.

A mélytudati síkok kibontakoztatásához a különböző buddhista irányzatok más-más módszereket kínálnak. Még mielőtt továbbhaladnánk, figyelembe vesszük azokat az olvasóinkat, aki kevésbé tudnak eligazodni a mélytudati síkokon, ennélfogva kitérünk A. Govinda: „A tudat szerkezetének és kibontakozásának individuális szakaszai”-nak rövid bemutatására.

A szerző a tudatot – mint tapasztalásáramlatot – egy körrel ábrázolja, melyben három nagy csoportra osztja fel a legfontosabb tudatszinteket: felszíni (tudatos), felszínalatti (tudatalatti), illetve küszöbalatti (tudattalan) tartományokra. A külső felület a lehető legnagyobb differenciáltság zónáját ábrázolja, míg a középpont az egység közös pontját, vagyis a tudati differenciáltság teljes hiányát fejezi ki.

A felszíni sík azonos az ember hétköznapi tudatával, mely a leginkább megkülönböztetett, és aminek kiterjedése azonos a korábbi tudattartalmak akaratlagos felidézésének képességével, az emlékezés terjedelmével.

A felszínalatti zóna ezen akaratlagos emlékezési képesség küszöbe alatt fekszik, mely tartalmak képezik azt a forrást, melyből a felszíni tudat leginkább táplálkozik. Ez a szint kiterjedtebb, mint az előbbi, azonban sokkal kevésbé differenciált, aminek oka az akarati tényező részleges kikapcsolódása. A felszínalatti tudat legalsó szintjét haláltudatnak nevezik. Az a gyakorló, aki a meditatív elmélyedések által meghaladja ezt a szintet, képes lesz emlékezni az előző életeire.

A küszöbalatti szinten már nincs helye semmilyen pillanatnyi tudatállapotnak (ellenben a felszínnel, ahol ezen pillanatnyiságok alkotják a tapasztalás folyamatát). Minden tudattartalom a felszín alá süllyed, és mivoltának megfelelően felszínibb vagy mélyebb rétegekben rakódik le. Ezért kell mélyen összpontosítanunk, ha valamilyen emlékképet akarunk előhívni. Csak akkor tudjuk tudatosítani a felszínalatti síkra rakódott emlékeinket, ha kikapcsoltuk a felszíni tudat működéseit. (Ez a meditatív elmélyedések előrehaladottabb szakaszain valósulhat meg). Így bizonyos mértékig tudatosulhatnak azon tudattartalmak (emlékképek), melyek beágyazódtak a tudatalatti tartományába. A korábbi tudattartalmak felidézésének képessége annál nagyobb, minél közelebb esik a tudat visszakanyarodó íve a középponthoz. Mindaz, ami egy szektoron (egy individuális létesülésen) belül a felszínhez közel fekszik, az akaratlagos emlékezés tartományában van. Két létesülésen belüli összefüggés tudatosulása akkor lehetséges, ha a küszöbalatti zónában egyre mélyebb és mélyebb szintekre hatol a koncentráció, vagyis a meditatív elmélyedések által egyre több és több létesülésre nyerhető visszaemlékezés.

Így elérkeztünk a középponthoz, az egységhez, amely közös a tudat összes létesülésében, s ami nemcsak a korábbi, hanem az összes jövőbeli lehetőséget is magában foglalja. Ezen a szinten a tudat emlékezési képessége határtalan, hiszen a szektorokat elválasztó vonalak a középpontban már nem léteznek, és a kör teljes felülete a felszíni zónába esik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy mindaz, ami a tudattalan tartományába esett, tudatossá transzformálódott át. A középpont „elérése” maga a megvilágosodás, mely egy – a – minden szélsőségtől, differenciáltságtól mentes állapot, és ami a karmikus láncolatok tökéletes feloldódásának eredményeképpen valósul meg. Az előbbieket talán értelmezhetjük úgy is, hogy ez a tökéletes egyhegyűség állapota, a titokzatos „pont”, melynek a kiterjedése nulla, és aminek „elérése” egyben azonos a határtalanság élményével: a tökéletes Tudással.

Az összhang helyreállítása a felszín és a mélység összekapcsolása révén valósul meg. Tehát a mélytudati síkok fokozatos tudatosulásán keresztül egyfajta tudattágulás kezdődik el, mely lehetővé teszi, hogy felszámoljuk előítéleteinkhez való kötődésünket, valamint azt is, hogy az intellektuális megértés intuitív tapasztalássá érjen.

A fent említetteket tehát a könnyebb érthetőség kedvéért vázoltuk fel, de az is motivációnk részét képezi, hogy olvasóinkat inspiráljuk mélytudati síkjaik teljes feltérképezésében.

Most pedig áttekintjük a hat páramitát, melyekkel mindez megvalósítható. A szanszkrit szót magyarra általában „túlpartra juttató cselekedetek”-nek, vagy „tökéletes cselekedeteknek” szokták fordítani; ezek kitartó gyakorlásával eljuthatunk az előbb említett „középpontba”. (Forrásanyagunkat Tsongkapa tibeti mester értekezéséből merítettük)

Ha nem vagyunk buddhisták, akkor is hasznos a fejünkben tartani az alábbi cselekedetek első négy lépcsőfokát, hiszen ha ezekre odafigyelünk, akkor számos értékes tulajdonságot fejleszthetünk ki magunkban, melyek segítségével sok-sok pozitív karmát gyűjthetünk össze. Így pedig egy stabil fejlődést bontakoztathatunk ki, mely lehetővé teszi, hogy bizalommal töltsük meg a tudatunkat. Ha a páramiták ténylegesen az életünk részévé válnak, vagyis belénk ivódnak, akkor számos új és izgalmas dimenzió nyílhat meg bennünk.

A buddhista nézőpont szerint, ha a dolgaink viszonylag jól mennek, akkor az annak köszönhető, hogy rengeteg érdemet halmoztunk fel; ha nehezebben haladunk, és mindenért meg kell küzdenünk, akkor nem rendelkezünk elegendő jó karmával. Ebben az esetben nincs más teendőnk, mint érdemeket szerezni. Ha a páramitákra alapozzuk bizalmunkat, akkor – akárcsak egy szimfonikus zenekar – hangolni, harmonizálni kell ezen cselekedeteket, egészen addig, amíg el nem készül a „Nagy Mű.”

Az első lépcsőfok a tökéletes adás (dhána) vagy nagylelkűség. A bódhiszattva indíttatású törekvő adhat anyagi javakat, segíthet eloszlatni a félelmet, és őszinte figyelmet fordíthat a lények felé. A lehető legjobb azonban, ha felhívja a figyelmet azokra a tanításokra, melyekkel a lények megszabadíthatják magukat az ártó benyomásaiktól, ehhez pedig nagyon jó lehetőségeket kínál a Dharma. A „tökéletes adás” úgy értelmezendő, hogy az adás nem az adó-kapó viszonyában történik. Abban az esetben, ha a megvilágosodásra törekvő lény (bódhiszattva) rendelkezik a helyes létszemlélettel, akkor nem tekint magán kívülinek senkit, így tehát nincs adó-kapó, csak adás van. Az adás tulajdonképpen az őszinte szeretetet jelenti, melyet a Tan (Dharma) határoz meg. A Tan pedig senkié: a bódhiszattva kapta valakitől, ő pedig továbbadja annak, aki vele kapcsolatba kerül. Ezek a lények tulajdonképpen „csatornák”, melyeken keresztül a Dharma „élővé” válik, vagyis azon értékeket reprezentálják, melyeket a tanítások fogalmaznak meg.

A második páramita az erkölcs (síla), a tökéletes fegyelem, ami tulajdonképpen a jelentőségteljes életvitelben nyilvánul meg; meghatározza a célt, mely a megvilágosodásra való törekvés, illetve irányultság kifejeződése. Ezt konkrét etikai szabálynak fogják fel, melyet öt alapelvben határoznak meg: tartózkodni a hazug és a bántó beszédtől, annak elvételétől, amit nem adtak nekünk, tartózkodni más lények bántalmazásától, az érzékek kiélésétől, valamint az elmét elhomályosító bódítószerektől.

A harmadik lépcsőfok a tökéletes tűrés (ksanti), ami a felmerülő dolgok türelmes elfogadására irányul, és ami a harag tökéletes ellenszere. Aki rálépett az ösvényre, annak mindenekelőtt ezen zavaró érzelmet kellene gyökerestül megsemmisítenie. A harag azon alantas emóciók közé tartozik, amelyeknek ha energiát adunk, akkor az értékes benyomásainkból „füstölünk” – ki tudja mennyit! – el. Ha igazán türelmesek vagyunk, vagyis nem akarjuk, hogy minden azonnal sikerüljön, akkor egy idő után azt vesszük észre, hogy a régi problémáink eltűnnek, helyettük pedig új lehetőségek nyílnak meg. Minél több érdemet halmozunk fel, annál jobban értjük magunkat, az embereket és a világot, mely belőlünk fakad.

A negyedik páramita a tökéletes tetterő (virja) vagy szorgalom, mely nem görcsös, hanem örömteli erőfeszítésként nyilvánul meg. Ez azt jelenti, hogy nem vesztünk energiát tevékenységeink során, hanem feltöltődünk általuk. Ha több dolgunk akad, akkor sem jövünk zavarba, hanem eredményesen végezzük azokat. Helyenként bátorságnak is fordítják, hiszen többek között arra is irányul, hogy a dolgokban felmerülő félelmet eloszlassa. Minden cselekvés céltudatos és értelmes lesz; bármit, amit csak akarunk, képesek leszünk megvalósítani – állítja Tsongkapa.

Amikor ez a négy ténylegesen életünk részévé vált, akkor majdnem mindent meg tudunk valósítani, amit akarunk, kivéve egyet: a megvilágosodást. Ehhez szükségünk van még két további lépcsőfokra, mégpedig a meditáció és a bölcsesség páramitájára. Ahhoz, hogy elérjük a kívánt célt, a belső dimenziónkra kellene koncentrálnunk, hiszen csak így érthetjük meg a tudat természetét.

 A tökéletes elmélyedés (dhána) vagy meditáció az a módszer, mely lehetővé teszi, hogy a figyelmünket befelé irányítsuk. A dhána a szanszkrit dhi gyökből származik, ami annyit jelent: tudatosítani. Azt az állapotot takarja, amikor a dolgok igaz természetükben jelennek meg, mely akkor valósul meg, amikor az ember már képes elengedni az én-tudatát, ezáltal pedig eggyé válni a szemlélt tárggyal. Ez a folyamat megalapozza, hogy szép fokozatosan megtapasztaljuk a dolgokat a magunk valóságában. Csak így szabadíthatjuk fel gondolkodásunkat a megszokott sémák hálójából. Először lenyugtatjuk tudatunkat, majd megtanulunk időzni abban, ami van, anélkül, hogy hozzáadnánk, vagy elvennénk belőle valamit. Ha szert teszünk némi meditációs tapasztalatra, akkor a boldogságot többé már nem a külső megnyilvánulásokban keressük majd, hanem önmagunkban. Ha ez működik, akkor intuitíve megértjük azt is, hogy minden a tudatból ered, ott játszik, és ugyanoda tér vissza.

A hatodik páramita tökéletes bölcsesség (prajna), mely a buddhista létszemlélet végső természetét bontakoztatja ki, ami minden dolog ürességtermészetére vonatkozik. Ez annak az állapotnak a megélése, amikor a dolgok a maguk valóságában, „ürességként” jelennek meg. A viszonyok világából kiemelkedni csak a bölcs képes. Tsongkapa így fejezi ezt ki: „a bölcsesség a mélységes Olyanságba belelátó szem; az egyedüli út, hogy a létbe-vetettséget tökéletesen felszámolod. Ez az erények gyöngye, melyet minden szentirat dicsőit; a beszűkült tudat sötétségét eloszlató lámpás”.

A tökéletes cselekedetek tehát „eszközök” ahhoz, hogy eredményesebb, értelmesebb és boldogabb életet éljünk. Mindent a tapasztalatok igazolnak; a felébredés csak az egészséges tudati tapasztalatok függvényében bontakozhat ki. Ezért nem mindegy, hogy milyen motivációval milyen benyomásokat halmozunk fel. Minden rajtunk múlik, és mivel az életünket magunk határozzuk meg, fellélegezhetünk, hiszen a forgatókönyvet is mi írjuk, egészen az idők végezetéig.

 

 

 

Kritika

 

Érzelmi zsarolás II.

 

– A függőség a zsarolás ikertestvére? –

 

Előző fejezetünkben felszínesen tárgyaltuk a rejtett érzelmi zsarolások egyes megnyilvánulásait. Különböző területeken kívántuk érzékeltetni azt a mechanizmust, mely kondicionálja és sakkban tartja az emberi tudatot. Most kifejtjük, pontosan mit is értünk érzelmi zsarolás alatt, valamint azt is, milyen hátrányt jelent ez a szellemi képességeink felszabadításának folyamatában akkor, ha nem tudjuk átalakítani a minket ért negatív hatások benyomásait, illetve ha engedünk ezen kondíciók uralmának. Megállapíthatjuk, hogy ahogy növekszik és erősödik az egoizmus, úgy nyer teret az érzelmi zsarolások megszámlálhatatlan kombinációja is. A kettő úgy függ össze, ahogy a belégzés a kilégzés folyamatával. Az egyik a másikból táplálkozik, egymás nélkül nem léteznek. Az alábbi példák szélsőségesnek tetszhetnek, zsarolás azonban kizárólag ilyenfajta helyzetek magaslatán honolhat. Úgy tűnik, hogy az újkori társadalom ideológiáját minden szinten a „függőségre” építi, mely a pszichikai rendszeren keresztül fejt ki egyfajta tudattorzító műveletet. Ezen hatások idővel szélsőséges érzelmek manifesztációin keresztül éleződhetnek ki, melyek szociológiai, politikai, illetve gazdasági válságokban mutatkozhatnak meg.

 

Első körben tisztázzuk, mit értünk rejtett érzelmi zsarolás alatt! Témánkat több szinten is megfogalmazhatjuk, kiindulópontnak a következőre támaszkodunk: amikor a szűkebb-tágabb környezet haszonlesés céljából a fogyasztó vágyát arra használja fel, hogy egyfajta szuggesztión keresztül annak érdeklődését felkeltse azért, hogy a termékét eladhassa neki, vagyis elhiteti vele, attól jobb lesz az élete, megoldódnak a problémái, illetve felszabadultabbá is válik az adott elhatározástól. Ezen első lépés még nem nevezhető ugyan zsarolásnak, azonban annak előkészítésének igen; a folyamat akkor „izzik fel”, amikor megkezdődik annak sugalmazása, hogy az, aki mindezt elutasítja, illetve nem kíván részt venni a „játékban”, az nem jó tagja a fogyasztói társadalomnak. Azon információk, melyeket a szűkebb-tágabb környezet belevés az emberek tudatalattijába, olyan késztetésekben nyilvánulnak meg, hogy az ember vonzódni kezd a kínált termékekhez. Tehát megállapíthatjuk, hogy a ma embere – a legtöbb esetben – a szellemi értékek helyett az árucikkek „értékeivel” azonosul. Ezen hatások tulajdonképpen felerősítik a zavaró érzelmeket, melyek a tudatunkat erős kondíciók áramába kényszerítik, elősegítve így a szellemi hanyatlást, mely végső soron mókuskerékbe vezeti, majd ott is tartja az embert.

Egy, napjainkban olyannyira elterjedt és felkapott terület, mint például a marketing, betekintést nyújt az érdeklődők számára a fogyasztói társadalom filozófiájába, mely nyereségvágyra alapozva ideológiáját, a mohóság és a felelőtlenség szérumával oltja be az alkalmazottjait. A jól képzett gazdasági szakemberek csoportokba tömörülve kiszipolyozzák a földgolyó minden készletét, majd az erőforrásokat árucikké alakítva, a jól ismert mézesmadzag effektus alkalmazásával tömegeket győznek meg arról, hogy mindaz, amit kínálnak, fontos és nélkülözhetetlen. A legnagyobb fogásaik közé tartoznak azon termékek, amiket folyamatosan utántölteni kell. Sokan azért dolgoznak egy életen keresztül, hogy ezen játszmák szereplői lehessenek, és csak későn jönnek rá – ha egyáltalán ráeszmélnek –, hogy bábukhoz voltak hasonlatosak, akik úgy táncoltak, ahogy fütyültek nekik.

Tehát miután „ráharaptunk” a csalétekre, következik a lappangás időszaka, amiből megszületik a függősség. A függőség pedig maga a zsarolás, mely nemcsak, hogy rabszolgasorba kényszeríti az áldozatot, de le is építheti szellemileg azt, aki az adott kondíciók uralma alá került. Ebbe a kategóriába többek között a drogokat is belesorolhatjuk, hiszen azok a folyamatok, melyek a pszichofizikai rendszerre hatást gyakorolnak, beindítják az alattomos emóciók zsarnoki játékát, ami egy belső terrorista maszkját öltve a pusztulás felé vezetheti mindazokat, akik egy idő után képtelenek kitörni ezen benyomások befolyása alól. Természetesen mindannyian elpusztulunk, azonban nem mindegy milyen minőségben, illetve milyen tudati felhalmozódásokkal lélegzünk ki utoljára.

Előző fejezetünkben éltünk a TV-sorozatok példájával is. Ezen belül a szappanoperát említjük meg, mivel általános érvényűnek számítanak, mind a pszichés függőség, mind pedig az elbutulás terén.

Az illető leül a manipuláló doboz elé – „kikapcsolódás” címszó alatt –, azonban könnyen előfordulhat, hogy feldúltabb állapotban érzi magát a film után, mint előtte. Ha ugyanis nem éppen laza tudati beállítottságú, és túlságosan beleéli magát a szereplők helyzetébe, vagyis elveszti realitásérzékét – egyesek nyilván szimpatikusak, mások ellenszenvesek a számára –, akkor előfordulhat, hogy felháborodás és harag kíséri vacsorázni. Kikapcsolódás helyett emberünk a zavaró érzelmei áldozata lett. Van, aki hajlamos tévénézés közben indulatokat táplálni afelé, aki megzavarja őt sorozata izgalmas pillanatiban; emberünk még csúnyán oda is szólhat az illetőnek, mely reakció lelkiismeret-furdalást ébreszthet a kérdés feltevőjében. Azonban azok sem kevés számmal vannak, akik hazarohannak azért, nehogy lemaradjanak a következő epizódról.

A legalattomosabb zsarnokok közé tartoznak azok az emóciók, melyek a tudatunkat félelmekkel táplálják. Nem feltétlen kell ehhez egy másik fél színre lépése. Például Hány ember van, aki fél meghozni egy olyan döntést, amely – adott esetben - az egész életét jobbá tehetné, de mégsem teszi meg, mert a félelme a döntés puszta gondolatától csak még több erővel táplálkozik. Illetve Hányan félnek a haláltól és mindattól, ami ismeretlen számukra?

Érzelmi zsarolás alatt tehát elsősorban olyan viszonyokat értünk, melyek erős függőségeket teremtenek, és amik a szellemi felemelkedés helyett a szellemi torzulást segítik elő. Ezek alapanyagai a különböző zavaró érzelmek, melyek bennünk például haragként, féltékenységként, irígységként, büszkeségként, fukarságként, mohóságként, ragaszkodásként, illetve ezek megszámlálhatatlan kombinációjaként manifesztálódnak. Mindaddig, amíg az előbb említett „belső ellenségek” energiát kapnak, vagyis reagálunk rájuk, addig a kondíciók befolyása – mely maga a szűkebb-tágabb környezet – csak erősíteni fogja a bennünk lappangó zsarnokok manipulációját. Az ezen szuggesztív erőkből felébredt félelem az áldozatokat rabul ejti, majd jól megnyomorgatva egy beszűkült életre ítéli őket.

Aki megtanulja átalakítani a negatív érzelmeket pozitívakká, valamint kiemelkedik a modern „rabszolgatartó” társadalom szerepköréből, és önálló emberré válik, annál egy valami változik meg mindössze: a tudata, melynek állapota határozza meg az észlelések sorozatát, minősége pedig az életre nyomja rá a bélyegét. Aki igazán igényes, az a minőségre voksol. A cél alighanem ez, nem pedig egy „Alfának”, „Bétának”, illetve egy „Gammának” a megtestesülése, melyet A. Huxley Szép új világa olyan erős kifejezőeszközökkel vázolt fel nekünk az 1930-as években.

 

 

tina szerkesztő 2010.05.22. 17:58

Csenrézi

Csenrezi az együttérzés és a szeretet megtestesülésének bódhiszattvája, aki azt a fogadalmat tette, hogy hasadjon ezerfelé, ha belépne a nirvanába, mielőtt minden lény elérte volna a teljes megvilágosodást.

Leginkább egyfejű és négykarú formájával találkozhatunk, de ábrázolása előfordul tizenegy fejjel és ezer karral is. Csenrézi négy karja a Négy Nemes Igazság mélységes jelentését tükrözi. A szívénél lévő két kezében a megvilágosodás ékkövét tartja, melyben az első két igazság fejeződik ki, a szimbólum azonban magában foglalja a bódhiszattva fogadalmát is. Célja tehát nem a teljes megvilágosodás elérése, hanem a lények felébresztése a szerető kedvességen és az együttérzésen keresztül. Bal külső kezében egy lótuszvirágot tart, mely az abszolút tisztaságát mutatja. Ezen keresztül mutatkozik meg a harmadik igazság, illetve az, hogy mentes mindazon benyomástól, melyek elhomályosítják tudatunkat. Jobb kezében vállmagaságban egy kristálymalát tart, mellyel kiemeli a lényeket a feltételekhez kötött világból. E tendenciája tükrözi az ösvény igazságát, valamint szüntelen és fáradhatatlan törekvését minden lény felé.

A hagyomány szerint kalpákon keresztül fejtette ki örömteli tevékenységét, amikor egyszer megpihent a Méru-hegy tetején, ahol hatalmas tudásával felmérte, milyen mértékben ürült ki a szamszára. Amikor meglátta, hogy a lények továbbra is megszámlálhatatlanul sokan vannak, úgy döntött, megpihen egy kis időre a nirvánában. E gondolattal azonban megszegte fogadalmát, és ezer darabra hasadt.  Ekkor Amithába összerakta Csenrezit, és adott neki tizenegy fejet, ezer kart, és ezer szemet, melyek a jelen kalpa ezer buddháit is jelképezik. Átadta neki az Om mani padme hung mantrát, mely szótagok hat szinten fejtenek ki tisztító hatást, magukban rejtenek hat imát, szimbolizálják a hat pāramitát, a buddha családokat uraló buddhákat, a hat bölcsességet, és nem utolsósorban elvágják azon karmikus tendenciákat, melyek egy újabb szenvedésteli újjászületéshez vezetnének a hat létbirodalom valamelyikében.