Ernő

Ernőhöz átmentek a szomszédok, aranyos középkorú házaspár, együtt nézték minden héten a lottósorsolást. Már úgy a harmadik üveg bor fele jártak, amikor elkezdődött; csak úgy kalapált a szívük, hatalmas esemény volt ez számukra, pedig soha nem nyertek – ez volt az ő kis szertartásuk, rituálisan lottóztak. Az első szám nyolcas; Maradszkiék rázzák a fejüket, de Ernő csak egyre feszültebben figyel, megmerevedik. A tévé csak mondja a számokat, s a szokványos buta zene most a világ legjobban megkomponált műve: 33; 6; 90; 16.

Ernő kirohan a konyhába, kinyitja a fiókot, kikapja a legnagyobb kést, és lemészárolja Maradszkiékat – ötöse lett, és hát nem kell ennek kitudódnia. Leült, töltött magának egy újabb pohárral; úgy érezte, ez élete legboldogabb napja.

Nem volt nehéz eltussolni a gyilkosságot, a rendőrségi jegyzőkönyv szerint egymást ölték meg, amíg Ernő rózsavizes limonádét csinált, ahogy egyszer tanulta. A rendőr fia meg kapott egy új csengőt a biciklijére.

Egy-két hónap múlva alvási zavarok kezdték gyötörni emberünket; arra gondolt, hátha nem volt jó ötlet megölni a szomszédait – olyasmit érzett, mint mikor gyerekkorában odacsukta a hörcsöge fejét véletlenül két fiók közé. Mindig megmagyarázta magának, hogy ostobaságon rágódik, hisz már gazdag, simán szerez új barátokat, de nem múlt az érzés, sőt, egyre rosszabb lett. Az egyetlen emberhez fordult, akihez fordulhat nagy bajban az ember, az adótanácsadójához. Kapott egy telefonszámot, ami a Koboldé volt; meg is beszéltek egy találkozót reggel kilencre egy régi gyártelepen.

 A Kobold nagyon szívélyes volt vele, körbevitte az épületben; belül minden hófehér volt, szinte vakított a gyár, kivéve az asztalok – azon valami gusztustalan, fekete, nyálkás dolgot darabolt három ember.

– Mi ez valójában? – kérdezte Ernő.

– Gondfeldolgozó. Ha valakinek sok pénze van, miért fájna a szíve bármi miatt!

– És hatékony?

– Viccel, tőlünk lopták az auditálást a szcientológusok!

– Ez meggyőzött!

– Látja, minden gondja és lelkiismeret-furdalása jó helyre kerül, nálunk mindenki kiváló munkaerő. – mutat egy gusztustalan, púpos emberre, és a mellette álló kopasz alkoholistára.

– Ő meg itt egy új fiú, de ígéretes. Menjünk az irodába és felkészítem az eseményre. Itt van ez a szerkezet. – Az a valami, amit Ernő kezébe adott, leginkább a TV reklámokból ismert hasizom erősítőre hasonlított (amivel nem kell felülést csinálni), csak metálezüst színben csillogott.

– Kicsit furcsán érzem most magam.

– Ne aggódjon, sokszorosan tesztelt!

– És többszörösen is elvégezhető, ha véletlenül…

A Kobold nevetésben tört ki.

– Akárhányszor. Most üljön le szépen, tartsa a gépet a szívéhez, sötétben lesz, így könnyebb a rossz dolgokra koncentrálni, aztán lesz egy nagy villanás, és az ön lelkiismerete tiszta.

– Hát kezdjük! – Ernő leül és hagyja, hogy az ígért módon végigfussanak az események.

– Hát ez nagyon jó, nem érzek bűntudatot; úgy érzem, bármit megtehetek – mondta az esemény után.

– Nana… az új rossz tettek megint csak bántani fogják. Ki akarja próbálni?

– Jó lenne!

– Természetes, és ez a cég ajándéka. Öljük meg az új fiút –mondja a legnagyobb természetességgel. – Kvázi! – üvölt le a púposnak. – Hol van az új gyerek?

– Kiment WC-re, és nem jött vissza. Lehet, hogy meglépett. – válaszolt Kvázi.

– Nem baj, akkor… Meg akarja ölni a titkárnőmet? – kérdezi a gondolattól felcsillanó szemekkel. – Pirike!

Belép egy, az átlag számára dekoratív, de valójában igen agyonhasznált nő, akin több volt a plasztika, mint a ruha.

– Igen, főnökúr!

– Üljön az asztalra, Pirike! – Ernőhöz fordul. – Meg akarja erőszakolni előtte?

– Esetleg utána!

– Engem? – kérdezi Pirike.

– Ne akadékoskodjon, tudja, hogy nem szeretem a folyton elégedetlen alkalmazottakat!

– Rendben főnökúr!

Mikor Ernő rendre végzett minden tennivalóval, bambán elkezdett maga elé bámulni.

– Most milyen érzés?

– Kicsit bánt a dolog!

Újra végigcsinálják a ceremóniát, majd a Kobold kikíséri a kapuhoz.

– Legyen állandó vendégünk. Ha sorozatgyilkolni szeretne, bérletet is válthat. Tiszta lelkiismeret, boldog élet. További szép napot.

Az utolsó harc

Gól. Már megint. Ezt most már nehezen tudom elhinni. Pedig zártam a szöget. Mindig zárom, ha hátulról jön a lövés. Hogy a fenébe is ment ez be? Nem volt szép lövés. Eddig egyik lövésük sem volt szép. Két jelzőt tudnék adni az ellenfélnek. Gyorsak és szerencsések. Még nagyon fiatalok. De nem játszanak szépen. "Ez az!" – üvöltik örömükben. É.N. meg e rövidke örömszünetben, ami számomra a fájdalom percei, csatáromhoz fordulok és figyelmeztetem, hogy figyeljen oda egy kicsit jobban. Látom feszült pillantásából, ő is ugyanezt üzeni nekem. Körbepillantok. Két táborra szakadtak a szurkolók. A reménykedő pillantások "Gyerünk Fáni" üzenete tölti meg a teret. Nem mondják ki, úgysem hallanám az ellentábor örömkiáltó gratulációitól. Ezért csak maradnak a pillantások. Lőnöm kell egy gólt.

Gól. Megfordult a világ. Szinte még bent sem volt a golyó. Összenézek csatárommal, látom a szemén, amit magamban is érzek. Összetörtünk. Nem ő volt a hibás, mint ahogy eddig sem. Még egy gólt sem lőttem ebben a menetben. Viszont, ha ők még egy gólt lőnek, megnyerik a bajnokságot. És ezt ők nagyon jól tudják. Már a kezükben érzik a meccset. Látom, ahogy örülnek, de nem hallok semmit. Néma csend ült a helyiségre. Egy biztos pontot keresek, hogy ne roppanjak össze teljesen.
„Három éve vagyunk veretlen bajnokok. Sokak várják el a győzelmünket, és ugyanennyien szeretnék, hogy veszítsünk végre. Most mindkettő hatványozott súllyal nehezedik vállamra. Ráadásul a díj sem elhanyagolható, de most ebben a pillanatban leszarom a díjat. Nem azért akarok nyerni. Már nem a díj a fontos. Hanem a presztízs. És ennek a tudása még erősebben nyomja bélyegét erre a harcra, hiszen mindenki tudja, É.N. is, Ők is, hogy technikailag gyengébbek. Ezért örülnek most annyira.”

A biztos pontot csatáromban, partneremben, barátomban találom meg. Összekapaszkodunk, kezeink a másik vállán. Mélyen egymás szemébe nézünk, és szótlanul merítünk a másik erejéből. Most erősnek kell lenni. Lassan behunyjuk a szemünket, és kifújjuk a levegőt. Ismerjük egymás minden mozdulatát. Annak ellenére, hogy teljesen ellentétes játékstílusban játszunk, eddig pont ez hozta meg az győzelmeket. Ő gyors reflexjátékos csatár, sziklaszilárd középpályával. É.N. technikás cselező hátvéd. Az ő góljai adják a győzelmet. Az É.N. góljaim morzsolják szét az ellenfelet. Egy szépen kijátszott gól hátulról sokat kivesz az emberből. Ezért lenne fontos, hogy lőjek végre. Ezért várják, hogy lőjek végre. Még az ellenfél is. Ezért, amikor hozzám kerül a golyó, kétszeres figyelem irányul rám. Érzem a hátamon, a mellemen, a karomon. Érzem a szívemben, mindkét szurkolótábor, az ellenfelek, de még a csatárom feszültségét is. Megbénul a kezem. Elengedem a karokat, jelezvén a szünetet. 60 másodpercem van. Remeg a kezem. Próbálom térdemre hajolva takarni, hogy senki ne vegye észre, de látom, csatárom figyelmét nem kerülte el, és csak reménykedni tudok, hogy az ellenfél nem látta meg. Nem szólalok meg, de apró biccentéséből látom, hogy felfogta üzenetemet. "Figyelj!" Újra megfogom a karokat, és egy gyors passz után a falra pattintom a golyót. Csatárom hatalmas erővel találja el a középpályával, és a kapus mellől visszapattanó golyót a középcsatárával vadássza a kapuba.

Gyönyörű gól. Most már biztos, hogy nem tudok gólt lőni. Ez ad erőt az ellenfélnek. Feladtam a góllövést. Lepasszoltam, ezzel üzenetet küldtem az ellenfélnek is, hogy már nem is próbálkozom. Erőt adtam nekik, összetörtségemből. Feladtam magam. A legcsalódottabb pillantásokat nem is az ellenféltől kapom most, hanem saját barátaimtól. Szemükkel üzennek, hogy ne adjam fel. De senki sem érti. Egyedül csatárom érti. Ő látta remegni a kezem. Most minden terhet a nyakába akasztottam. Megnézem a kezét. Az övé is remeg. Fáradt, fénytelen szeméből a kétségbeesés sugárzik. Odahívom magamhoz, és kezeimet a vállára teszem. "Tudom, elfogyott minden erőnk, minden tudásunk." Már csak egy perc, és az asztalhoz kell állni. Néhány biztató szó még elhangzik, ismeretlen ajkakból, de már ez sem mond semmit. A szemek többet mondanak. Szavak nélkül kapaszkodunk egymásba, a behunyt szemekbe, a feladásba, a kifújt levegőbe, a kajánul vigyorgó ellenfélbe, a karokba, a néma csendbe. Ők kezdenek. És a kezdés nagyon nagy előny. Elég egy gyors gól, és vége. Márpedig ők gyorsak. Ez most a középpálya csatája. És É.N. nem tehetek semmit. Akármennyire is szeretném, ezt a terhet nem tudom levenni csatárom válláról. Bár lehet, nem is tudnék már többet elviselni. Csak reménykedek, ha átlövik a középpályát, akkor a jó sarkot fogom le. Minden izmomban megfeszülök, majd ellazulok. Itt már nem tehetek semmit. Egy szempillantás alatt lőtték át a középpályát. Nem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy az utolsó pillanatban feladjam pozíciómat, és keresztbe rántsam a karokat.

"Gól!" – kiáltottak fel.

A nézőkbe belefagyott a levegő. Egyesekből a csalódott elismerés, másokból a megnyugvás mély sóhaja hagyja el a tátva maradt szemeket. Néhányan fejüket, néhányan saját kezüket fogják.

Azt a gyönyörű lövést, amit már a biztos győzelmet ígérte ellenfeleinknek, egy sugallat, egy intuitív érzés, vagy talán a szerencse repítette az illúziók fellegébe. Mindenki elengedte a karokat, csak É.N. nem. Mindenki bent látta. Ezt a pár pillanatot várom ki, hogy végre mindenki újra megfogja a karokat. Az alsó védőmhöz passzolok, feltolom, háromszor megkerülöm az óramutató járásával megegyező irányba, majd a felső védőmmel visszalököm és majdnem legalulról keresztbe ellövöm. A lövés erejével lökődik ki belőlem ez a mozdulat. Mintha É.N. lettem volna a golyó. Mintha végig magammal játszottam volna. Nem volt felesleges mozdulat. A lövés pillanatában tudtam, hogy ezt nem lehet védeni. Tudtam, mert golyóként száguldottam a kapuba. Mindenem benne volt abban a lövésben. Mégsem volt benne semmi. Nem akartam ellőni, nem akartam cselezni sem. Csak kerestem.

Az utolsó golyó. Már nem akartam nyerni. De beengedni sem akartam. Játszani akartam, játék nélkül. Lélegezni levegő nélkül. Úszni víz nélkül. Hallani fül nélkül. Csak ott akartam lenni. Csak jelen akartam lenni. A golyó akartam lenni. A gól akartam lenni. Mindegy, hogy mi, vagy ők kapják. A karok akartam lenni. A piros és kék bábúk akartam lenni. A játék akartam lenni. Ez az utolsó öt perc volt életem leghosszabb játéka. Miden pillanat, minden mozdulat, minden gondolatrezdülés lelkemig hatolt, kitépett egy darabot és az asztalra lökte, mintha az utolsó igaz mozdulatok lettek volna.

Gól.
Mindenkit magával ragadhatott az utolsó labdamenet, mert döbbentséget láttam az arcokon, a mozdulatokon. Ellenfeleink sírtak. É.N. üresen néztem őket és a környezetemet. Nem éreztem, hogy ide tartozom. Szédültem, hányingerem lett, és ki akartam menni. Nem volt bennem szégyen, de nem volt bennem öröm sem.

Mégis, jobb lett volna, ha vesztünk.

A nap a ló és a pont

A félelemnek egy nagyon rémisztő formája terjeng a világban. Mint elkényeztetett kisgyermekek várjuk a büntit. Mindenki a kisbicskát tartva a zsebében. Ha jön anyu és bánt, akkor majd jól hátba döfjük… Egy kényelmes imitált világ elfajzott fattyjaiként vicsorgunk egymásra. A szeretet angyalai lassan elhagyják planétánkat és egy új őrjöngés-szerű egymásba-kapaszkodás lesz úrrá rajtunk. Ízesített műnyállal a szánkban és ferromon molekulákat fecskendezve tökéletesre szabott testünkre hódítgatjuk egymást. Kínos a mosoly, a könny, ha fájdalomból ered, egyenesen szégyenletes. Először csak szertefoszlik minden évezredes sallang, amelyet magunkra aggatunk. Aztán használati cikkekké válunk anyagi világunk teljesedésében. Minden generációval egy picit kevesebbek leszünk. Az újabb koroknak önmagunk vázlatait adjuk tovább. Színek, formák nélküli egyeneseket és görbéket. Az evolúció a pontig tart. A pontot tápláljuk minden mozdulatunkkal. A pontot amelybe minden anyag besűrűsödik, hogy egy újabb ősrobbanásnak adjon teret. Mert a Napot nem érdekli az emberi kisugárzás. …Így gondolkodott k. lován ülve. Lelkében ringatta az előző nap elhalt magzatát, és egy régi magyar népdallal sírta el a lónak érzéseit. A világ egyszerűsége olyan fájdalmasnak tűnt. Megállt, lepördült a nyeregből, olyan úriasan, ahogy tanították és megmosta arcát a tavaszi virágokkal szegélyezett patakban. Akkor vette csak észre, hogy könnyei lemostak minden sminket pilláiról. Lefeküdt a fűbe, lassan kinyitotta, majd behúnyta szemeit. A mobilja verte fel édes délutáni szendergéséből. A hang a világ túloldaláról közölt rémhíreket. X. felállt, visszaült lovára. A szél feltámadt, és összefújta a haját. Elhatározta, hogy aznap már nem gondolkodik tovább. A Nap sekélyesen villant át néha a galambszürke fellegeken.

(2004.)

metta