Művészet más szemmel

 

A legizgalmasabb dolgok mindig váratlanul és felkészületlenül érik az embert. Szerintem tökéletes példa erre, az a konkrét eset, amikor az elsős diákot valaki hirtelen megrohamozza az iskola folyosóján, miközben ő éppen a falra felfüggeszetett mintatanterveket böngészi. Lélegzetvételnyi szünetet, illetve az ellenállás esélyét sem hagyja meg szerencsétlen nebuló számára, sőt még a másnap estéjét is betáblázza egy fura programmal, amiről jó lenne esetleg még egy írást is prezentálni a frissen induló iskolai újságba. (De végül is, az én hibám! Kellett nekem elárulni, hogy tanultam valaha is újságírást.) Nincs mese, fejet kell hajtani, és innentől kezdve teljes gőzzel előre!

Ne értsen félre senki, ez nem burkolt szitkozódás akar lenni, hanem pont ellenkezőleg. Az én esetemben (és ezzel talán nem is vagyok egyedül) szükséges némi motiváló (belerángató) erő vagy tényező, amelynek következtében belecsöppenek az élet sűrűjébe. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy leeresszek, és teljesen elhagyjam magam. Nos, ilyenkor jönnek jól ezek a véletlenszerűnek tűnő szituációk, amikor megtalál minden olyasféle dolog, ami véget vet az unalmas nyugalomnak.

Mikor, megkaptam a felkérést, hogy írjak egy kiállításról, amin az egyik tanárunk, Kecskés Péter, fotótárlata tekinthető meg, elég nagy bajban éreztem magam. Később tudtam meg, hogy a főiskolán Péter a modern művészetekről, bővebben az apokalipszis művészetről tart előadást. Be kell valljam, hogy elég felkészületlen vagyok ezen a területen, szinte semmit sem értek a fotóművészethez, de úgy általánosságban véve az egész XX. századi kultúrkör idegennek tűnik a számomra, leszámítva talán az irodalmat. Éppen ezért fogalmam sem volt, hogyan nyúljak a témához, és még maga a kiállítás után sem éreztem könnyebbnek a dolgomat. Belátogattam a művész úr órájára is, de még ettől sem lettem sokkal okosabb. Ekkor döntöttem, úgy, hogy az érzékeimre, illetve a benyomásaimra fogok támaszkodni.

Magát, az egész XX. századot a káosz és a kilátástalanság jellemezte. A történelem szövetét két ízben is átvérezték a világháborúk okozta gyógyíthatatlan sebek. Ezek nem csak a bennük résztvevőket érintették, hanem kollektiven az egész emberiséget. Egy ilyen korszakban az egyén, a művész megpróbál visszanyúlni egy vezérlőelvhez, egy mozgatóhoz, amely ismételten értelmet képes adni az igazságtalanságok által porig sújtott világnak. Ez a menekülési útvonal lehet maga a vallás, vagy az egyén hatalmát és erejét felmagasztaló misztikus tudományok. Az alkotó egyén megpróbálja azt az összevisszaságot, és a visszafordíthatatlannak tűnő, megállít-hatatlanul közelgő végítélet érzetét átadni a szemlélődő tömeg számára, amit ő mélyebb érzékenységéből fakadóan a világból és annak helyzetéből kivesz. Amennyire rendetlen és kaotikus a létezés, pontosan annyira elmosódott és tiszta formákat, vonalakat nélkülöző a művészet is. A világ első látásra rendezettnek tűnő felszíne alatt már nem ennyire mesés a helyzet. De ezt igazán csak az arra „kiválasztott” művész képes észlelni a maga valóságában, illetve szemléltetni a publikummal.

Kecskés Péter aktuális kiállítása a Res-sur-Rex-I.T. (feltámadás, megújulás) nevet viseli és egyben egyfajta tiszteletnyilvánítás a témában érintett elődök irányába (Wilhelm von Gloeden, Austin Osman Spare, különféle ikonfestők, mint például Tarkovszkij, továbbá Arnulf Rainer, Kepes, Moholy-Nagy, stb.). A művész szavaival élve: „a cím utal a művek rekreálására, az artisztikus mozzanat újraértelmezésére, sajátlagos "felhasználására", valamint a feltámadás keresztény és nem-keresztény megközelítéseire. A nagy kérdés, a művészettörténeti folyamatosság és a hagyomány rendje közti feszültség, valamint a vallásos (pogány és nem-pogány) mágikus, misztikus megközelítések együttes használata, és ennek jogossága.” Az ábrázolási módnak egyszerre van szakrális és profán sugallata, és olyképp hat a szemlélő számára, ahogy egy szent lényegiség megjelenik az egyszerű hétköznapi közegben.

süti beállítások módosítása