Dobd ki!

Josú hatvan esztendős korában kezdte tanulmányozni a Zent, és már nyolcvan éves volt, amikor megértette. Attól kezdve tanította is, egészen százhúsz éves koráig. Az egyik tanítványa egyszer ezzel a kérdéssel állt elé:

– Mit tegyek, ha semmi sincs az elmémben?

– Dobd ki onnan – felelte Josú.

– De hogyan dobjak ki bármit, ha egyszer semmi sincs ott?

– Ha nem szabadulsz meg tőle – mondta erre Josú –, akkor cipeld magaddal.

Valódi én

Egy kétségbeesett ember lépett a zen-mesterhez:

– Mester, kétségbe vagyok esve! Nem tudom, ki vagyok. Kérlek, mutasd meg nekem valódi énemet!

A mester egyetlen szó nélkül félrefordította fejét. Az ember könyörögni kezdett, ám a mester még ekkor sem válaszolt. Az ember végül csalódottan megfordult, és elindult kifelé. A mester ekkor a nevén szólította.

– Igen? – fordult hátra az ember.

– És még azt mondod, nem tudod, ki vagy? – mordult rá a mester.

Kőelme

Hogen magányosan élt egy kis szentélyben. Egyik nap négy vándorló szerzetes érkezett hozzá. A vándorlók megkérték Hogent, engedje meg nekik, hogy tüzet gyújtsanak az udvarán.

Miközben megrakták a tüzet, Hogen csatlakozott hozzájuk, s így szólt:

– Van egy nagy kő. Mit gondoltok, az elméteken kívül, vagy azon belül létezik?

Az egyik szerzetes így felelt:

– A buddhizmus tanításai szerint mindent az elme hoz létre, ezért az a válaszom, hogy az a bizonyos kő az elmében létezik.

Hogen szánakozva elmosolyodott.

– Akkor nagyon nehéz lehet a fejed!

Kérdés és felelet

A hadúr megkérdezte a zen-mestertől:

– Tudsz válaszolni egy kérdésemre?

– Tedd fel! – mondta a mester.

– Már feltettem.

– Én pedig már válaszoltam.

– Mit válaszoltál?

– Mit kérdeztél?

– Semmit sem kérdeztem.

– Én pedig semmit sem válaszoltam.

Kérdés – felelet

– Ostobák ezek a Zen történetek! – kiáltott fel egy ember. – Egy szót sem értek belőlük.

– Tökéletesen igazad van – felelte a mester. – Ahol nincs víz, ott nem kell félni a hullámoktól.

(A fenti tanmesék forrása: Gyémánt és lótusz – Zen tanmesék és versek, Trajan Könyvesműhely, 2004.)

Végezetül álljon itt egy nehezebben érthető, kevésbé „populáris” tanmese:

Egyszer egy ember, megelégelve a világ gondjait és elhatározva a felébredést, elindult, hogy felkeressen egy nagy mestert, és megkérje, tanítsa őt. Hosszú és fáradtságos vándorút után végül meg is pillantotta a mester kunyhóját, amelyhez egy hosszú, egyenes út vezetett, keresztül a réten. Miközben az ember végigment rajta, észrevette, hogy az út mentén két férfi verekszik egymással, szitkozódva ütik-verik egymást, és nem tudta mire vélni a dolgot. Amikor végre találkozott a mesterrel, feltette neki a kérdést:

– Mester, mondd, miért veri egymást az a két ember?

A mester szárazon felelt:

– Érted.

Vitaesszé a szabadságról

Szerintem a szabadságot SZABAD AKARATTAL lehetne helyettesíteni, mivel az utóbbi lényegesen jobban fejezi ki az értelmét ennek az ideának, amit - valljunk be őszintén! - sokan vágynak elérni, de kevesen vannak, akik el is érik, vagy a közelébe jutnak. A Szabad Akaratra mondok egy példát. Egy harcos tanulmányai kezdetén nem ért a harc tudományához, gyakorlatlan, „erőtlen”, stb. Így tudás és technika hiányában NEM TUD megölni egy másik lényt - SZÁNDÉKOSAN. Majd sok éves gyakorlás, elmélyülés és kitartó szellemi munka után már képes a gyilkolásra. Természetesen feltételeztem - mint ahogy minden kultúrában eredendően így van -, hogy az ellenfél megsemmisítése a cél egy harcos számára. Csakhogy! Különbséget kell tennünk megsemmisítés és megsemmisítés között: az ellenfél legyőzése sok mindent foglal magában, egy igazi harcos számára nem jelenti a teljes fizikai megsemmisítést. Tehát, nem kell megölni az ellenfelet ahhoz, hogy legyőzzük. Elég például annyi, hogy elejti a kardot és elismeri, hogy legyőztük. S attól a pillanattól fogva már nem ellenfél többé, megszűnik annak lenni. Itt „lép a képbe” a Szabad Akarat: a harcos legyőzte az ellenfelét, egy másik harcost, vagyis a tudása és technikája jobb volt, célra vezetőbb; ekkor a „győztesnek” az akaratán múlik, hogy mit tesz a másik harcossal. Adott minden feltétel, hogy a legyőzött lényt fizikailag is elpusztítsa. Ha nem teszi meg, akkor egy igaz harcossal állunk szemben, aki elsajátította a HARCMŰVÉSZETET, magáévá tette annak minden aspektusát, a lényegét, és a Szabad Akaratot. Mert szabadnak lenni annyi, mint tudni, hogy megtehetem, és még sem teszem meg. Szabad akkor lehet valaki, ha magáévá tesz egy tudást, és amikor lehetősége van, hogy használja, úgy DÖNT, nem teszi meg. Visszatérve a „győztes” harcosra: azért tettem idézőjelbe a győztes szót, mivel pontosan azt akartam kifejezni, hogy attól, hogy valaki legyőzi fizikailag a másikat, még nem lesz GYŐZTES. A harc csak utána kezdődik. Akkor lesz győztes, a szó legnemesebb értelmében, idézőjel nélkül, nagybetűvel írva, ha él a Szabad Akarat képességével, ami megadatott neki, amint a mester útjára engedte; hogy Lao-ce szavaival éljek:

„Aki másokat legyőz, erős.

Aki önmagát legyőzi, hős.”

Felmerül a kérdés, ezen példa folytán, hogy mit is értünk a tudáson, aminek birtokában szabadok lehetünk. Példámban egy viszonylag egyszerű helyzetet vázoltam fel, azonban úgy vélem, ki lehet terjeszteni az élet minden területére. Ha belegondolunk, teljesen evidens, hogy minden, általunk megszerzett tudásért mi vagyunk a felelősek. Persze az már egy egészen más kérdés, hogy megszerezzük-e a tudást, vagy csupán visszatalálunk a tudás forrásához.

Az utóbbi kérdést nem is feszegetném, mivel eltérnék a fő témától. Minden esetre elgondolkodtató, hogy ha valaki a Tudás birtokában van, ergo Szabad, akkor miért kell a végső Szabadságot különválasztania a relatívtól. Végső értelemben csak Abszolút Szabadságról beszélhetünk; még ha mi nem is vagyunk a végső szinten, érdemes-e a hétköznapi szabadságról beszélnünk? Hiszen az tulajdonságokkal felruházott, ragaszkodással, szenvedéssel teli, nem pedig kötetlen, független, s így nem is létezhet a maga szó szoros értelmében. Ebből kifolyólag nem értelmezhető a külső és belső szabadság különválasztása sem. A külső szabadságnál a következő akadályba ütközünk: mivel mindannyian fizikai testben létezünk, sohasem lehetünk szabadok: a testünk mindig kötött, szüksége van bizonyos anyagi dolgokra, nem beszélve arról, hogy tudat nélkül test nem maradhat fenn. Másrészről pedig a tudat sem tud test nélkül hosszabb ideig „létezni” - ezen a szinten. Érezhetjük a fizikai szabadságot, de ez pusztán látszat. Ez annyira egyértelmű: a világi szabadsághoz szükségünk van egy helyre, ami mindent megad a biogén szükségletek kielégítésére (élelem, folyadék, ürítés, mozgás, érintkezés); figyelembe kell vennünk azt is, hogy ez a hely folyamatosan változik, így a mi igényeinknek megfelelően kell módosítani a környezetet, vagy éppenséggel a mi elvárásainkat kell átalakítani. Ez egy folyamatos, élő kapcsolat a környezetünkkel, és ha valami nem a mi elképzelésünk szerint alakul, akkor máris elveszettnek éljük meg az addigi fizikai szabadságunkat. Pillanatról pillanatra történnek olyan változások, amik a szabadságunkat befolyásolják, akár meg is szüntetik. Akkor hol is van a szabadság? Nem vagyunk kötve a környezethez? Nem vagyunk mi is bábuk?

Helyzetünket máshogy is láthatjuk. Vegyünk egy igen gyakori példát: egy embert ártatlanul bebörtönöznek. Kezdetben megmagyarázhatatlan erejű dühöt érez, amit az igazságtalanság ténye és a fizikai szabadság elvétele hoz elő belőle. Aztán megnyugszik, megszokja jelenlegi állapotát, a környezetet, és egy idő után nem érzi a bezártságot. Vágyakozik a külvilágba, azok után a dolgok után, amit maga mögött hagyott. Mit tesz egy bölcs, egy gyakorló? Felhasználja a börtönben eltöltött időt arra, hogy azon elmélkedjen, vajon az addigi „szabadsága” ténylegesen az volt-e. Mert ha bebörtönzésének pillanatában egy cseppnyi dühöt is érez szabadságának elvesztése miatt, akkor addig korántsem volt szabad. Tanulság: aki belül szabad, szabad mindenhol és mindenkor. Aki belül szabad, szabad abszolút szinten, s akkor már nem számítanak neki a világ adta anyagi dolgok. S így visszatértem az eredeti meglátásomhoz: szabadságról csak abszolút szinten lehet beszélni, ha pedig megvalósítottuk a Szabadságot, nincs értelme beszélni róla.

Grammorphosis

Azért. Nem mintha tudnám, milyen is a változás, melyen keresztülmegyek, hiszen nem szokott rámtörni a Derégláttammagamatszembejönniazutcán!-érzés, és talán emiatt magyarázkodnom sem kellene, de van, amit észrevettem.

Például. Már nem hat meg, ha önnön tökéletességüktől elvakult igétlen alanyok próbálnak lehúzó minőségjelzőket találni a módhatározóimra, esetleg olyan tárgyakat aggatnak rám, melyeket még meg is tűzdelnek idő-, hely- és számhatározókkal, főnévi igenevekkel, s nagy büszkén, a minél többszörösen összetett mondat tudatával kezdik következő mellékmondatukat.

Vagy. Hiába várom, hogy tárgyra, jelzőre, alanyra kérdező kiegészítendő kérdést intézzenek hozzám. Ígyhát: nem érdekel engem sem az ő tárgyuk, sem az ő jelzőjük, sem az ő alanyuk. Előbb vagy utóbb úgyis előjönnek a magas hangfekvésben előadott idő-, hely-, állapot, eredmény-, mód-, fok-, mérték- és okhatározóra kérdező mondataik, melyeket eloltok egy-egy határozatlan vagy általános névmással.

És. Gyakran megesik, hogy eldöntendő kérdésükre adott módosítószavaim nem elég kielégítőek, s ekkor határozottan kiegészítendő mondatokkal ostromolnak, s nálam már megszámlálhatatlan számú minőségjelző gyűlik össze,  mivel csak gondolkodniuk kellene egy keveset pár múlt időben közölt szón.

Valamint. Újabban a személyes névmást igen nagy mennyiségben használó köznevek birtokosainál csak az borzaszt el jobban - középfokon-, hogy vannak olyan nőnemű alanyok, melyek egyesszámukról megfeledkezve kölcsönös névmások szuperlatívumaiban élnek. Felsőfokon? Az indulatszavak használói.

Csak. Csak az állító, óhajtó vagy határozatlanságot kifejező módosítószókról ne beszéljünk. Mert ezek kettős tagadással, körülírással, de leginkább szépítéssel állítanak láthatatlan csapdát, körbebugyolálva a sivár valóságot.

Mégis. Szükségünk van ezekre a jól leplezett eufémizmusokra, különben elsüllyednénk a nagy mennyiségben szétáradó ható igék, metaforák, hasonlítások és felszólítások áradatában.

Végül. Az egyetlen gond az igétlen alanyokkal, hogy eredet-, eszköz- néha társhatározó státuszban léteznek körülöttem, és mindig egyenes talajon állnak. Igaz, ez néha szaggatott, vagy repedezett, de ha esélyük adódik rá, felgyűröm alattuk a lapot, hogy +határozóvá válhassanak. Esetleg állandó határozóvá...

méhviasz