A környezetvédelemről

 

Minden ember harmóniára vágyik; harmóniát teremteni magunkban annyi, mint harmóniában lenni a természettel. A természet tanít minket, szól hozzánk, irányt és utat mutat; csak rajtunk múlik, hogy megértjük-e, amit tolmácsolni próbál számunkra. Az indiánok jól értették és értelmezték a természetet, nem volt idegen számukra. Az állatok szellemeinek segítségül hívása azt jelentette, hogy azonosultak a tulajdonságaival, erősítették magukban azt, hogy mely erőre, energiára van szükségük egy adott élethelyzetben. Talán irigykedve gondolunk azokra, akik ismerték, ismerik a természetet, de abba belegondoltunk-e, hogy mi mit teszünk a környezetünkért? Természetes folyamatként éljük meg, hogy az urbanizáció következtében egyre távolabb kerülünk az állatoktól, erdőktől, mezőktől. Pedig mennyire felemelő érzés egy erdőben sétálva tiszta levegőt lélegezni, hallgatni a patak csobogását, amint hátteréül szolgál a madárénekeknek! Minden, amit teszünk, kihat a Földre, és minden, ami azzal történik, visszahat ránk. Tehát nem az a kérdés, hogy mit ad nekünk a Föld, hanem, hogy mi mit adunk a Földünknek. Mindig nagyon tetszett számomra az a kijelentés, hogy nem a nagyszüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön a Földet.

Mit tehetünk? Szeretetet és együttérzést tanúsíthatunk. Vigyázzuk és óvjuk unokáink életterét. Tudatosan cselekszünk, az eddig elért károkat nem gyarapítjuk tovább, hanem igyekezzünk megfordítani ezeket az eseményeket. Ha „muszáj” autóval közlekednünk, legalább próbáljunk meg még több növényt ültetni, amik nagy szerepet játszanak abban, hogy tiszta oxigénhez jussunk. Jelen esetben tudatos cselekedeteken az olyan „apró” dolgokat értem, melyeket a hétköznapi életben tudunk alkalmazni azért, hogy óvjuk a természetet. Milyen tisztító, ápolási és kozmetikai szereket használunk? Végeztek-e állatkísérletet a kifejlesztése során, vagy károsítják-e az ózonlyukat? Például létezik olyan dezodor, amely pumpás ugyan, de nem gázzal működik. Vagy, hogy van olyan izzadásgátló, ami nem eltömíti a pólusokat, hanem hagyja, hogy testünk méregtelenítsen anélkül, hogy kellemetlen illatfelhő kísérje utunkat, és mindezek mellett még a természetre sincs káros hatással. Aztán létezik még elem nélküli elemlámpa, nyelvészeknek jó téma lehet, hisz így nem ez a legtalálóbb elnevezése. Ja, és árulnak ásványvizet visszaváltható palackban! Tudom, hogy macerásabb, de igazából meg még sem. Ha a Földünk kedves és együttérző velünk szemben és figyel rá, hogy megfelelő vitaminokhoz és ásványi anyagokhoz jussunk, talán megérdemelné, hogy ne műanyaggal tápláljuk cserébe! Muszáj megemlítenem azt is, hogy az üveges sör nem csak környezetbarát, hanem olyan mellékízzel sem rendelkezik, mint a fémdobozos rokona, ami felbontás után bizonyos kémiai reakcióknak köszönhetően egy idő elteltével jelentkezik. Aztán van még szelektív szemétgyűjtés, papírtáska vagy nejlonzacskó, szőrmebunda, gyárak, cigarettacsikkek az utcán, és az a sok kacat, amit életünk során felhalmozunk.

 

Felsőoktatás

 

Ezen új rovatunk célja, hogy hallgatóink jobb betekintést nyerhessenek a magyar felsőoktatás sokszor igen kiismerhetetlen, kesze-kusza világába. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy igaz főiskolánk hallgatói nagyon keveset tudnak a más egyetemekről, főiskolákról, illetve a magyar felsőoktatás egészéről is, ami nagyon sajnálatos, mert sok embert egyszerűen nem érdekel. De ugyanakkor máshol sem ismerik főiskolánkat, amiért viszont mi is felelősek vagyunk. Mert valljuk be, ezen főiskola nem a munkaerőpiacra termel (ami nagyon jó dolog szerintem), de ebből kifolyólag ilyen végzettséggel egyelőre elég nehezen lehet elhelyezkedni.

Két szakirányunk, a japán és a kínai viszont egész sajátos helyzetben van. Nem azt mondom, hogy ez önmagában „piacképes”, de egy kis szorgalommal, kitartással, és persze rengeteg gyakorlással (a legjobb, ha van mögötte külföldi tapasztalat) az itt végzőknek van reális esélyük, hogy megéljenek abból, amit itt tanultak. Beszéltem például egy lánnyal, aki itt végzett, és kínai tolmácsként és fordítóként dolgozik, emellett még nyelviskolában (!) is tanít mindenfajta pedagógusi végzettség nélkül. (Igaz, Takács Laci is tanított vagy 15 évig német nyelvet a Danubius Nyelviskolában, találkoztam is egy volt kolléganőjével.)

Egyszóval a kreativitás, nyitottság, találékonyság, valamint ezzel összefüggésben a tényleges nyelvi tudás és beszédkészség az, amivel el lehet érni valamit. Álljon itt még egy példa. Egy elsőéves kínai szakirányos srác, akinek feltett szándéka, hogy tolmács lesz, nagyon bölcsen és előrelátóan a modern kínai nyelvóráit az ELTE-n vette fel (hangsúlyozom, nem jár oda!), ami lehet, hogy színvonalában nem magasabb, de a követelményeket tekintve sokkal keményebb. Aki itt elvégez egy félévet, az már az alapfokú nyelvvizsga-szintje fölött lesz, két év alatt pedig szerintem már nyugodtan nekimehet a középfokúnak, sőt lehet, hogy egy kis rágyúrással akár a felsőfokúnak is. Hogy csinálta?

Nagyon egyszerűen: az, aki egy bármely felsőoktatási intézmény hallgatója, létesíthet ún. vendéghallgatói jogviszonyt egy másik intézményben, ahol természeten akár vizsgázhat is az általa választott tárgyból, annak kreditértékét pedig az adott intézmény (a példánál maradva éppen a TKBF) automatikusan beszámítja, bár lehet, hogy az 5 helyett itt csak 2 kredit jár érte, de nem ez a lényeg. Persze nem az a cél, hogy mindenki ezt tegye, itt a főiskolán is lehet jó és biztos alapokon nyugvó tudásra szert tenni, de ezt mindenképpen ki kell egészíteni valamilyen gyakorlatorientált képzéssel. Ha nem akarsz vizsgázni, akkor is nyugodtan beülhetsz órára, nem fognak elzavarni! Aki pedig nem tud kimenni Japánba, annak ajánlom, hogy barátkozzon japánokkal, vagy ha kínait akar tanulni, járjon például kínai chan buddhista közösségbe (van ilyen Budapesten, az Egyházi Értesítőben keressétek), vagy találjon valamilyen más alternatív megoldást a nyelvgyakorlásra, amely lehet természetesen a már említett ELTE-n kívül akár a nagyon barátságos, sőt egyesek szerint túlságosan is szűknek mondott Károli Gáspár Református Egyetemre való áthallgatás. (Igaz, itt csak japán szak van, de annál kellemesebb az egész épület atmoszférája; ha jöttök ki a Szabó Ervin Könyvtárból, azzal majdnem szemben van. Azért ismerem ennyire, mert öt évig oda jártam… kávét inni! Komolyan!)

Akinek pedig ezen elképzelésekből egy sem jött be, a japán szakirányosoknak és az angolul tanulni szándékozóknak van még egy utolsó tipp a tarsolyomban, ez pedig nem más, mint a szintén ebben a számban indult nagyszerű képregényünk, a TKBF Angyalai három angyala közül az egyik (ők ugyanis létező személyek, mindenki a TKBF hallgatója!): a bölcs ANCSI SAN magánnyelviskolája! (www.nyelviskola.atw.hu) Itt teljesen korrekt áron lehet japánt és angolt tanulni, sőt, a jövőben a vietnami nyelv is esedékes lehet. Nem véletlenül a fél főiskola hozzá jár japán korrepetálásra… Nagyon kedves és segítőkész, ajánlom mindenkinek, nyáron táborokat is szokott szervezni, az is jó lehetőség lehet lemaradásunk bepótlására.

De ezzel még korántsem sikerült mindenki problémáját megoldani, hiszen a főiskola nem csak japán és kínai szakirányosokból áll. A budo szakirányt választók előtt egy út áll csak: az edzővé válás, ez triviális. De mi lesz azzal, aki Dharma-tanítói, tibeti vagy VB szakirányon tanul? Az ő helyzetük a legkomplexebb, de azért elkeseredni nekik sem kell, hiszen rájuk még hatványozottabban igaz, amit az elején írtam, hogy KREATIVITÁS, NYITOTTSÁG ÉS TALÁLÉKONYSÁG szükséges. Ezek a kulcsfogalmak. Nyilván, akinek van már valami szakmája vagy végzettsége, és csak hobbyból jár ide (igaz, ez valamennyire mindenkire lehet igaz!) annak könnyebb a dolga, az ő szempontjából nem lesz akkora a kiábrándultság a diploma átvételét követően.

De elgondolkodott-e a fennmaradó még igen népes társaság, hogy mihez akar kezdeni a későbbiekben? Megértem azt is, ha még halvány lila gőze sincs róla, hiszen sokan még csak most kerültek ki az idegtépő gimnáziumi évek rabsága alól, így természetes, hogy ők SZABADOK akarnak lenni. (Ami természetesen nem baj!)

A baj egyébként nem ez, hanem az előrelátás hiányából fakad. Később jön a megbánás, ezért érdemes időben lépni. Sokan nem tudják azt sem, hogy például az első szakma, tehát egy OKJ-s képzés 22 év alatt ingyenes. Érdemes tehát valami kézzelfoghatóbb végzettséget is szerezni a buddhista tanítói mellé. Egyesek járnak (vagy jártak) egy másik felsőoktatási intézménybe. Ez is jó megoldásnak tűnik, ám nem biztos, hogy két nappali tagozat belefér, ezért érdemesebb a másikat levelezőn folytatni. Vannak többen, akik valami másik szakra felvételiztek eredetileg, csak nem volt elég a pontszámuk ahhoz, hogy bekerüljenek. Egy dologra viszont nagyon figyeljenek azok, akik később döntenek, hogy például a Tan Kapuja mellé mit akarnak még elvégezni (pl. hallottam mostanában a kulturális antropológia szakról is ilyen kontextusban), hogy két alapszakra nem járhat az ember ingyen, elvileg tehát az egyiken fizetni kell. Az a legtanácsosabb, ha átmennek itt fizetősre, hiszen „csak” 65 ezer a tandíj egy félévre, ami azért például a Képző-és az Iparművészeti 500 ezeréhez, az állatorvosi 1 milliójához vagy az orvosi másfél milliójához képest tényleg semmi! A másik intézményben ennél biztosan többet kell fizetni, ezért egyszerűbb a Tan Kapuján átkérnie magát költségtérítésesre.

Remélem sikerült egy-két tippet adnom a tanácstalanoknak a pályaválasztást illetően. A következőkben pedig egy-egy felsőoktatási intézményt fogunk bemutatni, ahová ellátogattunk, hogy felmérjük a buddhista főiskola ismertségét, illetve az együttműködés lehetőségét. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy rengetegen nem ismerik, vagy teljesen torz információval rendelkeznek a TKBF-et illetően, illetve a TKBF sincs tisztában a többi intézményben rejlő lehetőségekkel, ezt szeretnénk eloszlatni. A későbbiekben tervezzük például közös bulik szervezését más intézményekkel (például itt van mellettünk az Ecserin a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar). A siker titka rajtatok is áll: mondjátok mindenkinek, hogy milyen is ez a Tan Kapuja valójában, említsétek meg a szakirányokat, hogy lehet komolyan nyelveket tanulni, hogy milyen jó a társaság, és máris egész másképpen fognak rátok nézni. Sokan azt hiszik, hogy ez egy szektás intézmény, ezért azt is tudniuk kell, hogy vallási hovatartozás nélkül is lehet ide jelentkezni, meg hogy ez egy államilag elismert intézmény, a színvonala pedig egyre növekszik.(Aminek természetesen mi hallgatók vagyunk a legfőbb okai!)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Hetényi Ernő és a magyarországi buddhizmus hőskora

 

Ki ne hallott volna Mireisz Laciról, Dobosy Antiról vagy éppenséggel az igazi „fenegyerek” Tenigl-Takács Lászlóról, alias Takiról? Ők mindannyian igazi „őskövületeknek” számítanak ma Magyarországon buddhista körökben, és el kell ismerni, hogy tényleg sokat tettek ezen vallás megismertetéséért, de a „Szangha” igazi története mégsem velük kezdődik, ők csupán a „második generációhoz” tartoznak.

Mióta van Magyarországon buddhizmus? – merülhet fel akkor jogosan az olvasóban a kérdés. Erre nem olyan egyszerű pontos és adekvát választ adni, ugyanis nem lehet egy egyértelmű kezdőpontot kijelölni, bár többen hajlanak arra, hogy a Hollósy József (1860-1898) által kiadott Buddhista Káté 1893-as megjelenését tekintsék kezdőpontnak. Tény, hogy Hollósy – aki egyébként festőművész volt és Münchenben ismerkedett meg a Dharmával – volt a legelső menedéket vett buddhista az országban, és hozzá kapcsolható az erdélyi Máramarosszigeten létrehozott ős-szangha megalapítása is.

Tudunk még egy másik, későbbi kezdeményezésről is, ami a két világháború közötti polgári szalonok világában született meg, és tagjai szintén a bohém művészvilág extravagáns képviselőiből és a polgári középosztály egyes rétegeiből verbuválódtak. Ez a közösség Budapesten működött 1931 és 1935 között, vezető egyéniségei egy Vágó László nevű pesti nagykereskedő és egy Boromissza Tibor nevű, baloldali érzelmű festőművész. A pecsétjükön Buddha alakja látható egy székelykapu alatt, a „Magyar Buddhisták” sokatmondó felirattal körülvéve. Többet sajnos eddig nem sikerült megtudnunk róluk. Ez a két rövid életű próbálkozás azonban szép lassan elhalt, igaz mindketten az orthodox hinajána irányzatot próbálták meghonosítani, a háború előtt ugyanis azt gondolták, hogy ez a buddhizmus legautentikusabb, sőt, mondhatni egyetlen olyan ága, ami valamennyire még őrzi a Buddha tanításainak magvát.

Ennyit az előzményekről… ezen korai „szanghák” történte homályba vész, legendáktól sem mentes (csakúgy, mint a magyarországi buddhizmus későbbi története sem!), írásos forrás nem igen maradt fenn róluk. Amint láthattuk, létük elválaszthatatlan volt a minden extravaganciára nyitott, útkereső, sokszor csak az új művészi formák után sóvárgó, kissé talán meg is csömörlött alkotóktól, illetve az ezeknek keretet adó kedélyes polgári szalonok csillogó világától. Ez a polgárias jelleg még sokáig meghatározó jellege lesz a magyar (és valamennyire az európai) buddhizmusnak is.

De hogyan gyökeresedett meg hazánkban először ez a furcsa keleti vallás? Honnan számítható egyfajta folytonosság egészen máig? Nyilván sokan azt válaszolnák erre a kérdésre, hogy nyilván a rendszerváltás után, vagy előtte már egy pár évvel valahogy illegálisan csempésztek be külföldről mindenfajta idegen nyelvű szakirodalmat, esetleg szamizdat-újságok formájában is terjesztették a Tant. Aztán jött a várva várt rendszerváltás, és utána csőstül érkeztek a mindenféle (sokszor – tegyük hozzá – igen profitorientált) tanítók nyugatról, akik elhozták a kicsiny, évtizedekig a „kommunizmus igája alatt sínylődő” magyaroknak a „megváltást”, az igazi autentikus buddhizmust! Ez ilyen formában természetesen nem igaz, bár a „profitorientált” és az „ezoterikai piacot” látó mesterek léte sajnálatos módon fedi a valóságot. (Tisztelet a kivételnek!)

De hát akkor hogyan történt? Nos, tudom, hogy sokak számára furcsán fog hatni, de a Buddhista Misszió megalakulásának pontos dátuma: 1952. február 18. (Gyengébbek kedvéért ebben az évben ünnepeltük szeretett Rákosi elvtársunk dicső 60. születésnapját, amit az egész ország hatalmas pompával akart kifejezni, úgy, mint Sztálin szülinapi zsúrján a SZU-ban.)

Hetényi Ernő nevét mindenképpen érdemes megjegyezni (nemcsak azért, mert ez a cikk elvileg őróla szólna nagy részben, hanem azért is, mert egészen 1990-ig ő volt a magyarországi buddhizmus „mindenható ura”.)

Ki is volt ő valójában? 1912. február 13-án született Budapesten egy evangélikus családban, édesapja Hetényi-Heidlberg Albert, híres operett-szerző, karmester, a magyar kabaréműfaj egyik megteremtője, aki osztrák származása ellenére úgy megkedvelte hazánkat, hogy a Monarchia felbomlása után itt maradt, és a magyar állampolgárság mellett döntött. Édesanyja pedig a kor egyik ismert színművész- és énekesnője, a székely-szász származású Heidel Erzsébet.

Hetényi Ernő Budapesten nőtt fel, iskoláit is itt végezte, majd miután a fasori Evangélikus Gimnáziumban leérettségizett, szabadúszó újságíró lett, és főleg színházi lapoknak dolgozott. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy például Marx Tőkéjének az első részét is ő fordította magyarra, illetve a háború alatt két Hitler-ellenes műve is megjelent, amiért 1944-től a nyilasok és a Gestapo is körözte, de ő megszökve a Honvéd Haditudósító század kötelékéből, az illegális Görgey-zászlóaljba jelentkezett.

Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal? Ez is egy elég legendás sztori! Fiatal korában bejárta egész Európát, és mint potyautas és fűtő még Indiába is „elcsövezett.” Mikor pedig Olaszországban járt, ahol egy sajtókonferenciára igyekezett, a Nápolyból Bari városáig tartó, nem épp kicsiny utat gyalogosan tette meg. Ekkor jött a Dharma fénye: találkozott egy Padma nevű, osztrák származású szerzetessel, aki éppen Keletről hazatérőben volt, és nagy hősünk ekkor hallott először a buddhizmusról, nagy mázlijára (!), ami teljesen lenyűgözte. Két alkalommal 3-3 hónapon keresztül tanította Padma Hetényit, először ekkor, a közös úton, másodszor 1938-ban Bécsben, ahol a fiatalember éppen rokonlátogatáson volt. Itt nyerte el a beavatást is Padmától, aki elmondta neki, hogy közli a németországi központtal a papi rendhez tartozását, és ha egyszer majd hivatalos elismerésre lesz szüksége, ott jelentkezzen. Ennyi az előzmény dióhéjban…

És eljött végre az a misztikus 1952-es esztendő! Az ország szeretett vezetőjének szülinapi előkészületeivel van elfoglalva, mialatt a német származású utazó, filozófus, festőművész és költő, Láma Anagarika Góvinda kihirdeti az Arya Maitreya Mandala mahajána irányzatú és tibeti rítusokon alapuló buddhista rend nyugati ágának létrehozását. Hetényi ekkor jelentkezett elismerése ügyében, amit Berlinben a már említett napon, 1952. február 18-án meg is erősítettek, így hivatalosan is jogosulttá vált Magyarországon egy Szangha létrehozására. Ezt a napot számítjuk a magyarországi Buddhista Misszió, az Árya Maitreya Mandala Rend magyar tagozata megalakulásának. Az állam ekkor még hivatalosan nem ismerte el, de megtűrte működését. Ebben szerepet játszhatott az a tény is, hogy ellentétben a történelmi egyházakkal, a buddhisták sosem voltak egy politizáló közösség. Sokan rebesgetik azt is, hogy Rákosi felesége – aki egy mongoloid kinézetű (nem tudom pontosan, hogy milyen nemzetiségű, talán burját vagy mongol) asszony volt – maga kérte ezt mindenható urától. Ez csak legenda, mint sok minden más, történeti hitelességet nem adhatunk neki. (Bár ki tudja, én személy szerint nem tartom kizártnak. Rákosi egyébként, tanulva Sztálin „kultúrharcának” kudarcaiból, nem kívánt az egyházak ellen erőszakkal fellépni, és terrort alkalmazni, hanem inkább a saját megbízható embereit kívánta beépíteni, akik révén irányítani tudja a közösséget. Emellett mindenképpen ki akarta emelni a külföld előtt, hogy Magyarországon „vallásszabadság” van, ellentétben az imperialisták híreszteléseivel. Emellett persze működött az 1951-ben megalakult hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal, ami a katholikusok, zsidók és protestánsok mellett a buddhistákat is felügyelte.)

Az Árya Maitreya Mandala Rend akkori vezetője Dapa Kasszapa volt, akitől Hetényi megkapta 1956. október 8-án a beavatást a rendi hierarchia egyenes ági leszármazási vonalába, november 2-án pedig a Legfelsőbb Rendi Tanács és Láma Góvinda a „doctor philosophiae buddhologiae”, vagyis a buddhista filozófia doktora címet adományozta hősünknek. (Megjegyzem, hogy Mireisz, Takács és Dobosy is rendelkezik ilyen „doktori” címmel, amit az állam persze nem ismer el hivatalosan doktorátusnak.) Ő kapta a harmadik számú diplomát, amely már a rendi nevére (Láma Dharmakírti Padmavadzsra) lett kiállítva. Ebben az évben, 1956-ban – ami ugye egy másik lényeges évszám történelmünkben – lett az eddig csak Buddhista Misszióként működő kis közösség a rend Kelet-Európai Rendtartománya, ami azt a célt szolgálta, hogy ezen a területen egyedülálló módon létező központ a környező országokban is elősegítse a buddhizmus terjedését. Megalakult tehát az első igazán tartós buddhista szangha Magyarországon, amit az állam 1957-ben hivatalosan is elismert. Innentől kezdve Hetényi célja egyrészt ezen közösség megszilárdítása, másrészt pedig minél szélesebb körű külkapcsolatok létesítése lett.

A következő nagy lépés szintén 1956-hoz kötődik, ugyanis ekkor a Dzsajantí, a 2500 éves Buddha-évforduló emlékére az Árja Maitreya Mandala Rend ünnepséget rendezett Berlinben, ahol megalakították a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetet, amit a nagy bódhiszattva tiszteletére Magyarországon állítottak fel. Ez egyszerre volt tudományos intézet és papi szeminárium. Az évek során egész jó kapcsolatokat épített ki különféle buddhista központokkal és nemzetközi hírű tudományos intézményekkel. Ha úgy vesszük, egyfajta szocializmus kori „kvázi-buddhista főiskolaként” üzemelt, amely csakúgy, mint a Tan Kapuja, otthont adott – főképp a későbbiekben – mindenfajta alternatív szellemi irányzatnak, így az asztrológiának, amit például kozmobiológia néven oktattak, jógának, akupunktúrának, később a csikungnak is, mivel jobb híján ide tömörült a 70-es, 80-as évek lázadó, hippy értelmiségije, csakúgy, mint a korábbi polgári korszak maradványaként továbbélő teozófus és spiritiszta. Sokszínűsége és pluralitása már sok mindenben főiskolánk mostani szellemiségét előlegezte, igaz, ennek jelentős társadalmi-politikai okai is voltak. A Tan Kapuja közvetlen jogelődjének tekinti az intézményt, amit az is bizonyít, hogy az itt elvégzett tantárgyakat beszámította, és „gurujaink” jó része, elsősorban Mireisz, Dobosy és Takács is innen indultak, sőt, később ők hárman mint egy triumvirátus voltak az intézet elsőszámú „nagyágyú” tanárai. Előttük persze tanított itt mint tanár és lektor Baktay Ervin, illetve Felvinczi Takács Zoltán, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum első igazgatója, aki a Buddhista Misszió tiszteletbeli elnöke tisztét is betöltötte. Őket, valamint a nagy orientalistát, Ligeti Lajost, Kőrösi Csoma Sándort, Góvinda Lámát, a XIV. Dalai Lámát, Erdeni-phel-t, az ulánbátori kolostor apátját és a burját kolostor főnökét, láma Gombodzsabot tekintette Hetényi Ernő mestereinek.

Tény, hogy a Magyarországi Buddhista Missziónak 1952-es alapításától annak ügyvivője, 1956-tól az Arya Maitreya Mandala Rend Kelet-Európai Tartományfőnöke és a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet igazgatója egészen 1990-ig egyetlen személy volt: dr. Hetényi Ernő, alias Láma Dharmakirtí Padmavadzsra. A rendszerváltás után természetesen megvádolták mindennel, hogy besúgó volt, egyfajta „kirakat buddhizmust” képviselt csupán, nem tanított, az államhatalom beépített embereként csupán a rábízott protokolláris feladatokat látta el, ami azt jelentette, hogy a buddhista országokból érkező küldöttségeket fogadta, emellett sűrűn bejárt a minisztériumba is különféle bizalmas „eszmecserékre”. Aki pedig személyesen megkereste, hogy a buddhizmus érdekelné, csak mogorván azt kérdezte tőle, hogy milyen idegen nyelveken olvas: angol, német vagy francia? Ha egyiken sem tudott az illető, gyakorlatilag elküldte a francba. (Mireisz Laci is így járt először!) Ezekben van némi igazság, de tegyük hozzá, hogy ő egy meglehetősen zárkózott egyéniség volt, aki emberi hibái ellenére is hatalmas munkát végzett a buddhizmus magyarországi elterjedésében és megismertetésében, hiszen, mint már említettem, a mai „nagy öreg” buddhistáink színe-java ott tanult az általa vezetett Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben.

Hetényi keleti útjai során járt Indiában, Mongóliában, Laoszban és a burjátoknál. A XIV. Dalai Láma, akivel háromszor is találkozott, áldásában részesítette 1982-ben. Jó kapcsolatban állt Őszentsége Erdei-phel tulku lámával, az ulánbátori Gandam kolostor főapátjával, de ismerte csaknem az összes korabeli ázsiai buddhista vallási vezetőt. Többször képviselte hazánkat az ázsiai Buddhista Békekonferenciákon, illetve az Európa buddhista csúcsszerveit tömörítő Európai Buddhista Unióban, amelynek a Buddhista Misszió is tagja volt. Emellett négy sztúpát avatott fel az országban, szakirodalmi munkássága rendkívüli; fordításainak és az Intézet jegyzeteiként szolgáló műveinek száma több száz, számos könyve jelent meg a nagyközönség számára is különböző kiadóknál.

Joggal merülhet fel a kérdés bennetek, hogy miért bomlott fel Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet, és mi lett az Árya Maitreya Mandala Rend sorsa? Ez is egy érdekes folyamat volt. Mint már írtam, az intézet egy nagyon sokszínű, igen ellentmondó nézeteket képviselő emberek gyűjtőhelye volt, akikben csak annyi volt a közös, hogy valamilyen társadalmilag „furcsa” dologgal foglalkoztak, ami az állam szemében is gyanús lehetett volna. Sokkal célszerűbb volt tehát a Buddhista Misszió ürügyén művelni ezeket. Talán mondanom sem kell, hogy ez a sokfelé húzó társaság, amint a rendszerváltással „szabad lett a levegő”, ahányan csak volt, annyi fele széledt. Sorozatosan váltak le a Misszióról először a buddhizmussal csak áttételesen kapcsolatban álló csoportok, az asztrológusok, tradicionalisták, stb., majd a buddhizmus különféle, eddig el nem érhető ágai, mint például a zen kezdték el vonzani az addig akár csak kényszerűen az Árya Maitreyához tartozó gyakorlókat.

A renden belül is felütötte a fejét az anarchia: a németországi központ – amelynek élére új vezető került – ugyanis leváltotta Hetényit, aki természetesen ezt el nem fogadva pereskedésbe kezdett. A Misszió, mint Kelet-Európai Rendtartomány értelemszerűen megszűnt, ugyanis ekkorra már a környező országokban is elérhetővé vált a buddhizmus egyre több ága. Belső hatalmi harcok kezdődtek a régiek és a reformerek között, amelybe a már levált egykori tagok nem folytak bele. Maradt tehát a jócskán megtépázott, az Intézményétől és a Kelet-Európai címétől megfosztott és „demisztifikált” Árya Maitreya Mandala Rend, amely élére ekkor új vezető, Horváth József került, akit öt év elteltével a dinamikus reformokban hívő egykori jungiánus pszichológus, dr. Pressing Lajos követett. Az Árya Maitreya Mandala a mai napig létezik hazánkban, mint a különféle irányzatok „nagy öregje”, mai elnevezése: Buddhista Misszió-Arya Maitreya Mandala Egyházközösség, amely fenntart egy Maitreya házat (XI. Susulyka u. 240.) és egy Keleti Kulturális Központot (XI. Karinthy Frigyes u. 5. I/10.). Hetényi Ernő, Láma Dharmakirtí Padmavadzsra 1999. szeptember 17-én tiszta öntudattal lépte át a bardó kapuját.

 

(Forrás: Kalmár Csaba (szerk.): Lángra lobbant a szikra – Emlékkönyv a buddhizmus magyarországi meghonosítóiról)

Hannibal ébredése

 

Az író, Thomas Harris Hannibál életét egészen a gyermekkoráig vezeti vissza, melyből világossá válik, mi tette a fiút könyörtelen sorozatgyilkossá. A történet elénk vetíti a II. világháború borzalmait, és ezen események pszichológiai deformitásának következményeit. Hannibal Lecter és családja a túlélésért küzdenek, ám karmájuk aligha tartalmaz elegendő szerencsét számukra. A végzet végül is egyedül a kisfiút nem ragadja magával.

A film első felében, hófödte kis vidéken, egy családi ház felett repülőgépek bukkannak elő a felhők közül, és rálőnek a náci németekre, akik tankjuk és gépfegyvereik puffogtatásával válaszolnak a támadásra. A harcban a gyermekek szülei életüket vesztik. Hannibal a kishúgát még az élete árán is kész védelmezni, ám az erkölcsileg elfajzott német katonák megeszik a kislányt.

Hannibal időközben felnő, és egy szovjet árvaházban él, ahonnan Párizsba szökve nagybátyját keresi, de kiderül, hogy őt is elnyelte a háború. Özvegye, egy gyönyörű japán hölgy azonban befogadja az otthonába.

Főhősünk az éjszakák során újra és újra átéli gyermekkori élményeit. Amikor az egyik rémálmában meglátja, hogyan ették meg a húgát a németek, felesküszik, hogy kegyetlen módon bosszút áll a háborús bűnösökön. Ekkor még nincs tudomása arról, hogy a testvére húsából neki is ennie kellett. A film ezen momentuma csak a dráma végén derül ki.

Időközben nagybátyja özvegye japán harcművészetre tanítja, melyet az első gyilkosság során nagyon ügyesen alkalmaz. Mivel tehetsége páratlannak bizonyul, felvételt nyer az orvosi egyetemre, majd szívszorító kötelességének teret engedve, ölni kezd.

A film az emberi pszichére összpontosít. Legalább annyira a néző passzív lelki folyamataira, mint amennyire a szereplők aktív pszichés áramlására egészen a dráma végéig. Kiéleződik, miket képes kihozni az emberből a kegyetlenség, és miként él tovább benne mindaz, ami felhalmozódásként a személyisége részévé válik. A film Hannibalt inkább mint elszenvedő alanyt jeleníti meg, mintsem kegyetlen gyilkost, holott pont az utóbbi az, ami szerepet oszt neki. Mint minden, az is a szubjektív tudatállapot függvénye, mit látunk a filmben, illetve hogy a gyilkosságoknak milyen ítéletet tulajdonítunk magunkban. A film egyes részei felébreszthetik a nézőben a Hannibal iránti együttérzést, még akkor is, ha a fiú szemeinek csillogását gyilkos pillanatok kísérik. Hannibal egyszerre testesíti meg a bajnoki hőst és az elmezavarodott áldozatot, aki mélységeit tekintve ténylegesen áldozata a történések kegyetlen fordulatainak. Talán épp ezen ellentétek teszik a filmet különlegessé.

süti beállítások módosítása