tina szerkesztő 2010.06.03. 11:43

Riport

Főiskolánk egyik meghatározó tanáregyéniségével, Farkas Attila Mártonnal készítettem lapunk legelső interjúját. Sokunk tudatában igen sokrétű, és nem kevés esetben akár teljes mértékben is ellentmondó vélemény élhet "szerény" személyét illetően, de úgy gondolom, hogy az a már-már elcsépeltnek számító érzés, mint a közöny, senkiben sem merül fel (tisztelet az igen tisztelt kivételnek, ami ugye csak a szabályt erősíti, mint azt már sok esetben megszokhattuk), ha a folyosón meglátja őt, mondjuk egy-egy kimerítő óra előtti vagy utáni szünetben. (Vagy esetleg magán az órán!)

De ha valaki esetleg mégsem ismerné őt (bár kétlem, hogy van valaki a három világban, aki még soha hírét sem hallotta!), annak ebben a bevezetésben csupán annyit árulok el, hogy szentirat ismeretet, egyiptológiát és kulturális antropológiát tanít a főiskolán immáron több mint egy évtizede. Személy szerint pedig őszintén remélem, hogy ez még sok-sok kalpán keresztül így lesz, minden érző és érzéketlen lelkű TKBF-es hallgató javára, megvilágosodásukhoz nagymértékben hozzájárulva.

 

Tokai Attila: Milyen életformát követsz, egyszóval mire épül az igazi FAM-os "ars poetica"?

 

Farkas Attila Márton: Marginális értelmiségi vagyok – bár ez nem egy nagy ars poetica. Autonóm autodidakta vagyok, poszthippi bölcselő. Hiába ismerik bizonyos körökben a nevemet, vagy adják ki írásaimat, könyveimet, hiába szereztem tudományos fokozatot, nem érzem, hogy lényegileg változtam volna. Az maradtam, aki még az ún. "kisházas" időkben voltam.

 

T.A.: A "kisházas" időszak a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben eltöltött korszakodat jelenti, ami köztudottan bár az állam által elismert "intézménynek" számított, mégis egy garázsban kapott helyet. Személy szerint milyen volt a kapcsolatod ennek a vezetőjével, az első magyar buddhistával, Hetényi Ernővel?

 

F.A.M.: Ő akkor már nem nagyon vett részt az oktatásban, persze ő volt a feje az egésznek. Remek politikai kapcsolatokkal rendelkezett. De hát végül is ő adott nekem menedéket az Árja Maitréja Mandala rendbe való fölvételemkor. Rendi nevem: Agnidatta. Mellette Horváth József és Kerti Marika vezették az intézet dokumentációs központját, ez az "alintézmény" adott ki könyveket és az intézet periodikáját, a Bulletint, valamint az első hat számot megélt "Uszó Füzetek"-et. A legfőbb "kisházasok" Takács, Mireisz és Dobosy voltak – ők tartották fenn az egészet, ők tanítottak –, de sokan megfordultak ott, akiket itt is ismerünk: Farkas Lőrinc Imre, Körte, Jakab Kati, Laár András, stb.

T.A.: Te az elmúlt rendszerben III/3-as és III/4-es politikai megfigyelt voltál. Mi volt ennek az oka, netán a korabeli földalatti módon működő ellenzékhez tartoztál?

 

F.A.M.: Isaszegen, ahonnan származom, a helyi könyvtárban volt egy önképző körünk, a könyvtáros nő szervezte, és meghívtunk mindenféle írókat. A betiltott Mozgó Világ szerzőit például. Belelendültünk a dologba, de aztán egyszer kidőlt a bili és jött a botrány. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban én egy erősen hazafias érzelmű ifjonc voltam – részben a neveltetésemnek köszönhetően –, és állítottunk egy emlékművet a második világháborúban az oroszok és a románok ellen harcoló, ott elesett magyar katonáknak. Mindez ’84 nyarán - mondhatni a negyven éves évforduló emlékére. Ez volt az első ilyen emlékmű az országban! A plébános adott egy parcellát, meg egy régi márványsírkövet, amit én átcsiszoltattam az egyik helyi sírkövessel. Mivel előfelvételis voltam az Államigazgatási Főiskolán, annak megkezdése előtt gyakornokként dolgoztam az isaszegi Tanácsházán, s ebbéli minőségemben kavartam. Mindenki azt hitte, hogy egy hivatalos rendezvény készül.

 

T.A.: Nem lett ennek később valami hátrányos kimenetele?

 

F.A.M.: A tanácsiak persze totálisan kiakadtak, amikor megtudták, hogy ez miféle emlékmű, illetve milyen ünnepség volt a temetőben, és nagyon be voltak szarva. Nem voltak rossz emberek, például a tanácselnöknő tanárom volt általánosban, a férje dettó – kifejezetten kedveltük egymást –, inkább megijedtek. Kiment a rendőrség, lefényképezték a sírkövet, elkezdtek utánunk kérdezősködni. Lényegében a plébános védett meg minket. Aztán egy bőrkabátos faszi is meglátogatta a könyvtárat a belügyből, és felírta kis körünk tagjait egy helyes kis listára.

 

T.A.: Később is voltak ilyen, vagy ehhez hasonló jellegű balhéid?

 

F.A.M.: A katonaságnál hamar utolért ez a dolog, méghozzá egy srác formájában, aki szintén isaszegi volt, a szomszéd utcában lakott, gyerek-korunkból ismertük egymást. Egyszer odajött, és bizalmasan megsúgta, hogy őt az elhárító tiszt behívatta és megzsarolta, mert ragasztózott, és engedély nélkül írt levelet az NSZK-ban élő unokatestvérének a katonaságtól, ezért aztán futkosóra is kerülhetett volna, viszont megkegyelmeznének, ha az illető elmeséli, hogy a katonák miket beszélnek. Engem név szerint is megemlítettek, hogy rám különösen figyeljen oda, mert én ellenforradalmi szervezkedésben veszek részt. Jelentenie kell, miket beszél a Farkas honvéd a katonákkal, és hogy milyen rádiót hallgat. A III/3-as iratomban, amit a rendszerváltás után kikértem a Történeti Hivatalból, az állt, hogy nacionalista vagyok és irredenta. Az összes közhely ott volt leírva, ezek egy része persze igaz volt, de hülyeség is akadt benne, mint például, hogy a SZER adásait elemeztük. Ez nekem nagyon vicces volt.

Ugyanakkor mindez azért inkább pech volt a számomra, mert épp a katonaság idején engem elsősorban a buddhizmus érdekelt, a politika egyáltalán nem foglalkoztatott, csak 1989-ben tértem vissza hozzá, minthogy engem is magával ragadott a "hév", illetve meg is kerestek, mert tudták, kiféle-miféle vagyok. Isaszegen bekapcsolódtam a helyi politikába, a mi körzetünk adta az első ellenzéki képviselőt, de én alapítottam a Kisgazdapárt helyi szervezetét is, aminek országosan is az első tagjai között voltam. Azonban e rövid dicstelen szereplés nem tartott sokáig, mert már akkor elkezdődtek a pártban a tahóságok, igaz Torgyánnal egyáltalán nem találkoztam semmilyen gyűlésen, bár lehet, hogy már akkor is benne volt, csak nem volt pozícióban. Már 89 nyarán kiléptem. Az akkori politikai nézeteimet régóta nem vallom magaménak, inkább zöldnek, vagy anarchista szimpatizánsnak tartom magam, bár nem veszek részt semmilyen mozgalomban.

 

 T.A.: A következő nagy állomás az életedben az ELTE-BTK-hoz kötődik, ahol hat évet töltöttél el. Honnan jött az ötlet, hogy pont régészet szakra felvételizz, és mégis egyiptológia-kulturális antropológia szakon szerezz diplomát? Egyáltalán, hogyan alakult ki ez a sajátos elképzelés, és milyen hatások formálták az egészen egyedinek mondható, igen sokrétű érdeklődési körödet?

 

F.A.M.: Az indológia és az egyiptológia között őrlődtem. Az egyiptológiát félig-meddig a Mireisznek köszönhettem, ő "hülyített be" a hermetikával és hasonlókkal. De főként azért döntöttem emellett, mert a Kákosy professzort, a tanszékvezetőt nagyon érdekelte az egyiptomi vallás, erre a témára nagy súly volt helyezve. (Az ő könyvei is hozzájárultak a döntésemhez.) Az indológiáról viszont úgy hallottam, hogy a vallással nem foglalkoznak, csak a színtiszta nyelvészettel. A régészetre pedig azért mentem, mert azt hittem, hogy így a legkönnyebb bekerülni. Ha tudtam volna, hogy oda majdnem maximum pontszámmal vesznek fel embereket, nem jelentkeztem volna. Az antropológiát, ami akkor B szak volt, éppúgy, mint az egyiptológia, csak két évre rá vettem föl. Végül ebből a két B szakból diplomáztam: egyiptológia-antropológia szakon. 1991-97-ig jártam az ELTE-re, de a Kákosy mondta, hogy maradjak ott PhD-ösztöndíjasnak - korábban másfél évig voltam tanszéki demostrátor, ami egyébként nagyon szar volt, semmire sem volt időm.

 

T.A.: És mi volt a véleményed az egyiptológia másik nagy doyen-jéről, Luft Ulrichról?

 

F.A.M.: Vele is jóban voltam, a Luft expedícióján is részt vettem a Nílus és a Vörös-tenger közötti Keleti Sivatagban.

T.A.: Milyennek láttad az ország és egyben Közép-Európa legnagyobb egyetemi karát, az ELTE-BTK-t, amely a plakátján is a "Legjobb várja a legjobbakat" szlogennel hirdeti magát a most érettségizőknek, és méltán lehet büszke magára, mint a legrégebbi és egyben tényleg a legszéleseb képzési kínálatot nyújtó magyar bölcsészkar?

 

F.A.M.: Kurvára utáltam, és most még jobban utálom. A tanárokkal többé-kevésbé jóban voltam, nem erről van szó. Úgy en bloc nem szeretem a bölcsészetet, azt a szellemiséget. Egy művészettörténész mondta egyszer, hogy a "szakemberek nem érnek rá lelkesedni", és én ezt az elvet, életérzést mélyen megvetem. Még komoly szakemberek esetében is azt látom, hogy csak "érdekből érdeklődnek." Az elhunyt Boglár professzor és az ugyancsak elhunyt Kákosy ez alól kivételek voltak. Az utánuk jövőkre és a diákokra már inkább érvényes ez. A legtöbben azért kutatnak egy témát, mert az hozzásegít a szamárlétrán való felfelé mozgáshoz. Ez a komoly szakemberekre is igaz, a rossz szakemberek pedig ezt is csak mímelik, minthogy még érdekből sem csinálnak semmit. Másrészt engem szellemileg nem elégít ki, hogy a lábjegyzet lábjegyzetének a lábjegyzetéhez írjak még egy lábjegyzetet. A nagy, átfogó témákkal jobb foglalkozni, igaz, fölszínességgel járhat, mert óriási az információmennyiség még a legszűkebb részterületeken is, de én inkább vállalom a fölszínességet, ha szabadon gondolkodhatom és kreatív lehetek.

 

T.A.: Ezek szerint alapjában elveted a bölcsészek életfelfogását annak ellenére, hogy te magad is bölcsészként végeztél. A főiskolán is így állsz a bölcsész végzettségű egyénekhez? Nem kis számban akad itt ilyen!

 

F.A.M.: Az általam nagyon kedvelt és becsült Ruzsa Ferivel vitatkoztam arról, hogy a bölcsészet tudomány-e vagy nem. Mert szerintem nem, csak a természettudományt, a "hard science"-t majmolja, de eredetileg az egész egyfajta tág és ősi értelemben vett filozófia, illetve "ars", azaz művészet, nem véletlen, hogy a bölcsészkar elnevezése: "facultas philosophiae", illetve angolul is még mindig "Faculty of Arts"-nak hívják. A bölcsészek állításai általában hipotézisek és cáfolhatatlanok, nem felelnek meg a szigorú tudományos kritériumoknak. De ha már így van, miért leplezi ezt el dogmákkal, és miért nem teljesedik ki a szabad-gondolkodás felé? A bölcsész paradigmák többsége tradíció és tekintélyelven működik, nem pedig a tiszta megismerés produktuma.

Az is vicces, amikor a szakbarbárok előszeretettel emlegetik, hogy az áltudomány hívei, meg a dilettánsok a maguk tudatlanságát, fölszínességét azzal szokták megideologizálni, hogy ők kreatív szabadgondolkodók. Így már eleve gyanús a polihisztori hajlam, az a dilettantizmus jele. Ami persze a legtöbbször tényleg így van. Csakhogy ezek a szakbarbárok a szakbarbársággal ideologizálják a maguk középszerűségét, szellemtelenségét, a valódi érdeklődés és alkotóerő hiányát. Merthogy információgazdagság ide, információ-gazdagság oda, azért a szűk szak-területek jól belátható kicsiny terri-tóriumok, véges mennyiségű, könnyen átlátható szakirodalommal. Ezzel el lehet hosszú évekig piszmogni, sőt akár egy életen át is, és közben megvan az ideológia, hogy én egy komoly szakember vagyok, aki megmarad a kaptafánál, nem úgy, mint a "poli-hisztorok". És mindehhez: megtanulom a bevett paradigma bevett kliséit. Hát ez undorító.

 

T.A.: Dolgoztál szociális munkásként és szellemi szabadúszóként is. Saját magadat a "portásértelmiségiek" társadalmi rétegébe sorolod…Milyen volt a társadalom "alsóbb" rétegeivel szembesülni?

 

F.A.M.: Egy évig családsegítőként dolgoztam, akkor írtam a Buddhizmus Magyarországon című könyvemet, illetve az alkímiáról szólót is. Aztán évekkel később megint dolgoztam szociális munkásként. Az egyik jó volt, mert jó volt a kollektíva, a másik szar volt, mert szar volt a kollektíva. A szegényekkel nem volt semmi probléma, bár néha a testi épségét kockáztatta az ember, amikor kiment egy-egy lepratelepre.

T.A.: Mikor kerültél a TKBF-re, mint tanár?

 

F.A.M.: A '90-es évek elején-közepén. Az alapításkor már volt rólam szó, de mivel akkor még egyetemre jártam, ez nem realizálódhatott. A főiskola az első időkben a Keleti Károly úton volt egy pincehelyiségben…illetve egy szuterénben… ugye így hívják, amikor csak ilyen "félpince" van, és az ablakok felül az utcára néznek?

 

T.A.: Hány tanár volt ekkoriban?

 

F.A.M.: A maiakhoz mérhető profi bölcsész nem nagyon volt – illetve a Ruzsa Feri volt az első –, mi akkoriban inkább egy vallási közösség voltunk, aztán ez változott lassacskán. A '90-es évek közepén lettem megbízott előadó. Akartunk egy szellemi műhelyt, és azt terveztünk, hogy közösen írunk könyveket, ebből a Takács ötlete volt az, hogy indítsunk a főiskolán egy ún. "Teki-szakirányt", ami be is indult egy kvázi "B-szakirányként", ami azt jelentette, hogy kötelezővé tettünk egy rendes szakirányt is mellé. Ez nem hülyéskedés volt, inkább egyfajta filozófiai abszurditás. Az egyik alapítót, a Bakos Józsit aztán a Farkas Pali kirúgta, mert mindenféléket nyilatkozott a főiskoláról a Demokratának. Másrészt igazán átütő sikere sem volt az egésznek, csak egy szűk kis kört érdekelt, persze ránk sütötték, hogy szektások vagyunk, ezért egy év után a szakirány befulladt.

 

T.A.: Általában hogyan állsz a többi tanárhoz?

 

F.A.M.: Mit mondjak? Mindenkit gyűlölök. Na jó, csak vicceltem. Általában kedvelem őket. Én igyekszem szeretettel közeledni hozzájuk - persze a magam módján. Egy részüket egyébként csak félig ismerem, egy részük viszont haver. Egy részük talán – azt hiszem – nem nagyon kedvelt engem egy időben, főleg a Teki szakirány miatt, de mára már szerintem ők is megbékéltek. Tényleg van egy szarkasztikus stílusom…

 

T.A.: Beszéljünk egy kicsit erről a szarkasztikus stílusról! Úgy gondolom, hogy sok embert érdekelhet itt a főiskolán, hogy ez egyrészt honnan ered, másrészt mi is a valódi célja?

 

F.A.M.: Kamaszkoromban alakult ki a világ elleni védekezésként. Az eredeti okok már eltűntek, úgymint a kisebbségi komplexus, hiányérzet, stb., de a stílus megmaradt. Akik szeretnek, azok szeretik, akik meg nem, az ő kedvükért nem is akarok ezen változtatni. Sosincs azonban mögötte valós destruktivitás vagy gyűlölet, olyan ez nekem, mint Takácsnak a trágárság. Állítólag egyesek nőgyűlölőnek tartanak, de esküszöm nincs bennem semmi macho, tőlem aztán tényleg távol áll a szexizmus. Az, hogy az olyasféle dolgokon ironizálni szoktam, mint a politikai korrektség, aminek az is része, hogy például nem lehet elmesélni bizonyos vicceket, mert akkor azt mondják rád, szexista vagy, vagy rasszista, számomra egyfajta sztálini-orwelli világképet idéz. Talán ezt értik néhányan "nőgyűlöleten," de ez nem a nők ellen irányul, hanem a "politikailag korrekt" beszédpéldákat karikírozom ki.

 

T.A.: Mit gondolsz, a TKBF mennyit és milyen irányban változott az 1991-es alapítás óta?

 

F.A.M.: Én egy alapvetően pozitív változásnak tartom, hogy sok profi tudományos végzettséggel bíró tanár van nálunk, a tanrend is sokat változott, és ennélfogva a mindenféle szellemi blabla helyett részletesebb, információgazdagabb és szelektívebb tudás átadása zajlik, mint egy normális felsőoktatási intézményben. Az is jó, hogy ezzel a szélsőségek is lecsillapodtak, viszont egy csomó érték elveszett. Az alternatív, poszthippi jelleggel ugyanis együtt járt egy pár jó dolog, például a lázas útkeresés, vagy egyáltalán egyfajta tűz, hangulat, élet, ami ma már keveseknél figyelhető csak meg. Ami viszont még mindig nagyon kedvező, hogy nem csak a felsőoktatásban tanuló hallgatókként vannak az itt tanulók jelen, hanem van bennük valami több is. Egyesek szerint a főiskola most van a mélypontján, de ennek megítélése nem az én tisztem.

 

T.A.: Hogyan lehetne még jobbá tenni a főiskola életét?

 

F.A.M.: Vannak bizonyos ötleteim, de ezek részletezgetése hiteltelen volna, mert erre egyelőre még nincs időm, jelenleg ugyanis két könyvet írok egyszerre. De ha túljutok a munkán, szeretnék pár dolgot felkarolni. Például föl szeretném eleveníteni a kirándulásokat, az uszói programokat, és egy szellemi műhelyt is ki lehetne alakítani. Most alakul például a Tudományos Diákkör (TDK), és szívesen foglalkoznék ezzel, hisz kell egy tanár, aki segítené a hallgatóknak abban, hogyan kell például tudományos cikket írni, de ez most jelenlegi elfoglaltságom mellett sajnos nem lehetséges. A főiskola jelenleg "kisbölcsészkar," de remélem, a hittudományi dolgok – ezalatt nem a dogmatikus gondolkodást értem – előtérbe kerülnek majd, persze a bölcsész irányultságból származó előnyök megtartása mellett.

 

T.A.: Mit tartasz a legfontosabbnak a főiskolán zajló oktatásban?

 

F.A.M.: A fölismerést és a fölismerés általi valóságélményt. A filozófia is lehet praxis, ha nem öncélú elménckedés. A fölismerés befolyásolja a tudat viselkedését, és ezen keresztül a világodat.

 

T.A.: A Teki kagyü, azaz a Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülekezete elnevezésű buddhista rend főpapja vagy. Ha jól sejtem, ez összefügg a rövid életű Teki-szakiránnyal is. Mesélj erről a sajátos "vallásról"!

 

F.A.M.: A nevet Kósa Sugár Gyöngyvér találta ki, ő is "kisházas" volt, alternatív, underground. Laár András "Természetes Belátás Közönségére" egyfajta replikaként nyilatkoztatta ki a "Természetellenes Kilátástalanságot" 1990-ben. Ez nagyon megtetszett, valamit megéreztünk benne, és elkezdtünk keresni buddhista párhuzamokat, amit meg is találtunk a 84 Mahasziddha legendáriumában. Rájöttünk, hogy a világ olyan bizarr, hogy nem lehet a köznapi létben sem a poént meg a valóságot szétválasztani. Közös munkánk eredményei: ünnepségek, élményvadászatok, közös fölolvasások, uszói és a budai hegyekbe tett misztikus kirándulások. Még a második esküvőm is Teki esküvő volt. A szertartások lényege, hogy mindegyik teljesen más, egyedi legyen.

 

T.A.: Végezetül még egy kérdés: Mit tanácsolsz a főiskola jelenlegi és jövőbeli diákjai számára, mint Teki- főpap?

 

F.A.M.: Senkinek sem tudok ilyen általános tanácsot adni. Az utálóimnak viszont üzenem, hogy szeressenek!

 

 

 

 

Művészet más szemmel

 

A legizgalmasabb dolgok mindig váratlanul és felkészületlenül érik az embert. Szerintem tökéletes példa erre, az a konkrét eset, amikor az elsős diákot valaki hirtelen megrohamozza az iskola folyosóján, miközben ő éppen a falra felfüggeszetett mintatanterveket böngészi. Lélegzetvételnyi szünetet, illetve az ellenállás esélyét sem hagyja meg szerencsétlen nebuló számára, sőt még a másnap estéjét is betáblázza egy fura programmal, amiről jó lenne esetleg még egy írást is prezentálni a frissen induló iskolai újságba. (De végül is, az én hibám! Kellett nekem elárulni, hogy tanultam valaha is újságírást.) Nincs mese, fejet kell hajtani, és innentől kezdve teljes gőzzel előre!

Ne értsen félre senki, ez nem burkolt szitkozódás akar lenni, hanem pont ellenkezőleg. Az én esetemben (és ezzel talán nem is vagyok egyedül) szükséges némi motiváló (belerángató) erő vagy tényező, amelynek következtében belecsöppenek az élet sűrűjébe. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy leeresszek, és teljesen elhagyjam magam. Nos, ilyenkor jönnek jól ezek a véletlenszerűnek tűnő szituációk, amikor megtalál minden olyasféle dolog, ami véget vet az unalmas nyugalomnak.

Mikor, megkaptam a felkérést, hogy írjak egy kiállításról, amin az egyik tanárunk, Kecskés Péter, fotótárlata tekinthető meg, elég nagy bajban éreztem magam. Később tudtam meg, hogy a főiskolán Péter a modern művészetekről, bővebben az apokalipszis művészetről tart előadást. Be kell valljam, hogy elég felkészületlen vagyok ezen a területen, szinte semmit sem értek a fotóművészethez, de úgy általánosságban véve az egész XX. századi kultúrkör idegennek tűnik a számomra, leszámítva talán az irodalmat. Éppen ezért fogalmam sem volt, hogyan nyúljak a témához, és még maga a kiállítás után sem éreztem könnyebbnek a dolgomat. Belátogattam a művész úr órájára is, de még ettől sem lettem sokkal okosabb. Ekkor döntöttem, úgy, hogy az érzékeimre, illetve a benyomásaimra fogok támaszkodni.

Magát, az egész XX. századot a káosz és a kilátástalanság jellemezte. A történelem szövetét két ízben is átvérezték a világháborúk okozta gyógyíthatatlan sebek. Ezek nem csak a bennük résztvevőket érintették, hanem kollektiven az egész emberiséget. Egy ilyen korszakban az egyén, a művész megpróbál visszanyúlni egy vezérlőelvhez, egy mozgatóhoz, amely ismételten értelmet képes adni az igazságtalanságok által porig sújtott világnak. Ez a menekülési útvonal lehet maga a vallás, vagy az egyén hatalmát és erejét felmagasztaló misztikus tudományok. Az alkotó egyén megpróbálja azt az összevisszaságot, és a visszafordíthatatlannak tűnő, megállít-hatatlanul közelgő végítélet érzetét átadni a szemlélődő tömeg számára, amit ő mélyebb érzékenységéből fakadóan a világból és annak helyzetéből kivesz. Amennyire rendetlen és kaotikus a létezés, pontosan annyira elmosódott és tiszta formákat, vonalakat nélkülöző a művészet is. A világ első látásra rendezettnek tűnő felszíne alatt már nem ennyire mesés a helyzet. De ezt igazán csak az arra „kiválasztott” művész képes észlelni a maga valóságában, illetve szemléltetni a publikummal.

Kecskés Péter aktuális kiállítása a Res-sur-Rex-I.T. (feltámadás, megújulás) nevet viseli és egyben egyfajta tiszteletnyilvánítás a témában érintett elődök irányába (Wilhelm von Gloeden, Austin Osman Spare, különféle ikonfestők, mint például Tarkovszkij, továbbá Arnulf Rainer, Kepes, Moholy-Nagy, stb.). A művész szavaival élve: „a cím utal a művek rekreálására, az artisztikus mozzanat újraértelmezésére, sajátlagos "felhasználására", valamint a feltámadás keresztény és nem-keresztény megközelítéseire. A nagy kérdés, a művészettörténeti folyamatosság és a hagyomány rendje közti feszültség, valamint a vallásos (pogány és nem-pogány) mágikus, misztikus megközelítések együttes használata, és ennek jogossága.” Az ábrázolási módnak egyszerre van szakrális és profán sugallata, és olyképp hat a szemlélő számára, ahogy egy szent lényegiség megjelenik az egyszerű hétköznapi közegben.

 

A kamera által homályosan

 

Mikor először megnézi az ember az „A Scanner darkly”-t, azaz A kamera által homályosan című filmet, hatalmas, piros kérdőjellel kérdezi magában: WHY? A film értéséhez elengedhetetlen, hogy értsük a novella íróját is, Philip K. Dick-et, a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás és a Különvélemény című filmek alapjául szolgáló novellák szerzőjét. A film ugyanis egy D mint death, vagyis magyarul H mint halál nevű drog körül zajlódó nyomozati eseményeket mutatja be nekünk, a nem is túl távoli jövőben. A drogról pedig csakis a South Park pszichológus Meki bácsija jut eszembe a következő mondatával: „A drog rossz, értem. Én már csak tudom, hiszen sohasem próbáltam”. Philip viszont tudja és látja, hogy a jövőben milyen veszélyeknek van kitéve az emberiség az elhatalmasodó pénz- és hatalomvágy által. Mert önmagában nem a drog a hibás. Hanem a rendszer, ami kiszolgálja a célközönséget. És az utca a rendszernek csak egy része. A kormány az, ami kiszolgálja az utcát úgy, hogy az utcán élők még csak nem is sejtik a hátuk mögött összefutó események szoros láncolatát.

Keanu Reeves (Bob Arctor) egy droghálózatba beépített ügynököt játszik, aki alulról, az utca szintjéről próbálja meg felgöngyölíteni azt az ügyet, ami a H mint halál által kezd túlnőni rajta. Ez egy paradoxon. Mivel az utcát, a drogot nem értheted a használata nélkül, ő is használójává válik, hogy minél közelebb kerülhessen az eseményekhez. Viszont minél többet fogyaszt, annál jobban veszíti el józan ítélőképességét és válik önmaga is önmaga által megfigyeltté. A lét kérdéseit feszegető önelemzés, a külső megfigyelőnek, a nézőnek, homályos, szinte megfejthetetlen kuszaságában omlik össze a rendszer, az önmaga által is csak homályosan megfigyelt emberi elme.

A parádés szereposztást [Keanu Reeves, Robert Downey Jr. (James Barris), Woody Harrelson (Ernie Luckman), Rory Cochrane (Charles Freck), Winona Ryder (Donna)] és színészi teljesítményeiket talán csak a film technikai megvalósítása tudta felülmúlni. A kicsivel több mint másfél órás film ugyanis animáció. A színészekkel leforgatott filmet átrajzolták, így a szereplőknek nem valós, hanem a témához szigorúan ragaszkodva csak egy rajzolt másolatát látjuk.

Philip K. Dick novelláját, gondolati világát így hűen tudta a rendező, Richard Linklater ábrázolni. Hiszen nehéz visszaadni egy olyan világot, amibe a nézők nem tudják beleképzelni magukat. Így rugaszkodott el a valóságtól a forma. Így vált a film animációvá, az élet élettelenné, mégis érzelmektől és indulatoktól feszültté.

A Scanner Darkly-t Magyarországon még csak egyszer mutatták be egy animációs filmfesztiválon. Reméljük, hamarosan a mozikban is viszont láthatjuk.

 

 

tina szerkesztő 2010.05.25. 10:23

NLP

 

Neuro-Lingvisztikus Programozás

 

Az NLP (Neuro-Linguistic Programming) kifejezés röviden az idegi működés nyelvi úton történő befolyásolását jelenti. Ez egy közelítő meghatározás, ami utal a módszer követőinek alapvető tevékenységére és gondolkodás-módjára, de természetesen nem meríti ki azt. Végső soron az embert, annak működését kutató kísérlet eredményéről beszélhetünk, amit két ifjú titán, egy pszichológushallgató és egy nyelvészeti fakultáns tanársegédje, név szerint Richard Bandler és John Grinder alapozott meg a hetvenes években Kaliforniában. Munkásságukhoz alapvetően járult hozzá Gregory Bateson brit antropológus, aki akkoriban a kommunikációról és rendszerelméletről írt, de emellett otthonosan mozgott és publikált olyan témákban, mint a biológia, kibernetika, pszichoterápia és természetesen az antropológia. Kutatásaik kezdetén három kimagasló pszichoterapeutát tanulmányoztak. Azt a kérdést követték nyomon, vajon miért jobbak, mitől eredményesebbek, mint azonos területen dolgozó kollégáik. Fritz Perlst újító alkotása, a Gestalt terápiás iskola megalapítása, Virginia Satirt kimagasló családterápiás módszerei miatt vették górcső alá. A harmadik alany, Milton Erickson rendkívüliségének szemléltetésére álljon itt egy-két anekdota.

Egy évek óta katatóniában ücsörgő bokszolót úgy hozott ki vegetáló állapotából, hogy miután megtudta annak foglalkozását, annak rendje és módja szerint jobb és bal egyenesekkel kezdett felé hadonászni, mire az a jól megszokott beidegződésnek engedelmeskedve fölpattant, és egy mesteri ütéssel csaknem eltörte a röptében valószínűleg tettei következményeit mérlegelő Erickson állkapcsát. Egy másik történet szerint volt egy súlyosan paranoiás beteg, aki folyton azon parázott, hogy jön érte a CIA. Nos, ő megszervezte, persze csupán látszatra, de bejött. A fekete autóból fekete öltönyös urak szálltak ki, és minden teketória nélkül megragadták a szerencsétlen tagot mondván, hogy érte jöttek. Mire ő: hova visznek? Én csak egy beteg ember vagyok! Elvitathatatlan, hogy a legtöbb pszichés betegségből kivezető út a betegség tudatosításán keresztül vezet. Végül, az elmeosztályon volt egyszerre két Jézus Krisztus, azaz magát annak valló beteg. Külön-külön mindkettővel leült beszélni, hogy ugyan bocsásson meg neki, de itt van ez a másik ember, aki magát ugyancsak Jézusnak mondja. Nyilvánvalóan beteg. Sokat segítene, ha megmutatná neki, csodákkal bizonyítaná, ki az igazi, lévén kettő nem lehet. Úgy tudom mindkettő visszatért a születésekor kapott név használatához.

Utóbbi történetek csak utalásokat tartalmaznak az NLP-t illetően. A lényeg, hogy sok múlott a kommunikáción úgy meta-, mint normál szinten, melynek Erickson mestere volt, lévén az egyik legkiemelkedőbb hipnoterapeutáról van szó. Bandler és Grinder csupán jól alkalmazható, a terápia hatékonyságát növelő mintákat rögzített elsősorban, hogy ezzel eszközt adhasson a majdani pszichológus nemzedék kezébe. Ami kikerekedett ebből az adatgyűjtésből és a továbbiakból, két egymást kiegészítő ágazatát hozta létre az NLP-nek. Egyrészt a kiválóság mintáinak felderítését, másrészt a kiemelkedő emberek által alkalmazott gondolkodásmód és kommunikáció hatékony módszereit célozták meg a továbbiakban. Azon túl, hogy modelleket állítottak föl "sikeres" emberek, mint Walt Disney alkotási stratégiáiról, amely folyamat olyan meredek irányba ment el, hogy van olyan gyakorlat, mely a Buddha megvilágosodásának modelljét tárja elénk, van egy kellemesen fölhasználható oldala is, ami alapvetően a kommunikációval, a módosult tudatállapotokkal, azok hatékony kiváltásával, vagy az ezekben történő munkával, és az ezeket kísérő fiziológiás változásokkal kapcsolatos. Gyökereit tekintve nyilvánvaló, hogy az emberi tudat működésének kutatásáról volt szó, legyen a végeredmény bármily elfajzott is esetenként a módszer felhasználását illetően. A legtöbbet talán a hipnoterapeuták és egyéb módosult tudatállapottal foglalkozók hasznosíthatják munkájuk során az egészből, de való igaz, hogy aki elsajátítja a tudat működésére, a kommunikációra és a testbeszédre vonatkozó ismereteket, az mindezt életvezetésében is építően alkalmazhatja.

Miként válhat ez a módszer hasznára egy buddhista gyakorlónak?

Jó összehasonlítási alap például arra, milyen különbségek rejlenek a keleti és nyugati kommunikáció- és tudatkutatásban, főként céljait tekintve.

Használható elemeket tartalmaz a kommunikáció, a gondolkodás, vagy akár a szokások megváltoztatását illetően, és sokhelyütt ismerős sémákba botlunk, még akkor is, ha mindezeket rendkívül drasztikus, hideg, idegen, nyugati címkék mögé rejtik.

A további egyezőségek, áthallások bemutatására álljon itt, hogy mi alapján nevezte el a két alapító NLP-nek teremtményét. Miután összegezték kutatásaik eredményét, tanakodtak hogy hívják a körvonalazódó módszert. A válsztásuk az alábbiak szerint esett a Neuro-Lingvisztikus Programozásra. A "Neuro" utal minden, az érzékelésben (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás és érzés) gyökerező magatartás neurológiai alapjaira. Érzékszerveinkkel tapasztaljuk a minket körülvevő külvilágot, majd jelentést adunk az információnak és ennek alapján cselekszünk, ha kell. Idegrendszerünk kapcsolódik a gondolkodás folyamatához, de a gondolatokra és eseményekre adott, látható fiziológiás reakciókért is "felelős". Utóbbiak visszatükrözik belső folyamatainkat! Test és szellem harmónikus egységben, összhangban működik, legfeljebb nem érzékeljük az ezekről árulkodó jeleket.

Módosult tudatállapotban az emberre fokozottan kiül állapota. A "Lingvisztikus" rész jelzi, hogy a nyelvet használjuk gondolataink és viselkedésünk struktúrálására, és a másokkal való kommunikációra. A "Programozás" alatt azt a metódust kell érteni, amelyet a módszer használói alkalmaznak a gondolkodás és viselkedés sémáinak megváltoztatására. Utóbbi alatt egy átalakító tevékenységet kell érteni.

Az NLP tehát az emberrel, mint szubjektív lénnyel foglalkozik, aki egy szerkezetileg levezethető elv alapján működik: rendszerezi érzékelt tapasztalatait (érzékszervi tapasztalások mellett az emlékekkel, tehát belső elmebeli képekkel is intenzíven foglalkozik), a feldolgozás során átszűri ezeket a rá jellemző szűrőkön keresztül, majd ennek fényében gondolkodik és cselekszik. Beavatkozni a tudat és viselkedés struktúrájába a racionális szint megkerülésével igyekszik, és gyakorlatilag a legnagyobb hangsúlyt erre az aspektusra fekteti. Kiderül, hogy az embernek vannak olyan működési mechanizmusai, melyeket át lehet írni, meg lehet változtatni, lévén nem szerves részei annak, azaz ezekkel nem azonosítható (biztosan sokaknak ismerős a gondolat).

Sokan drasztikusnak tartják az NLP beavatkozásait, de meg kell jegyeznem, nincs olyan eszköz, melyet ne lehetne helytelenül felhasználni. Igyekszem olyan információkat közölni az elkövetkezőkben az idevonatkozó elméletekről és gyakorlatokról, melyek semlegességük folytán ártalmatlanok, de emellett rendkívül jól hasznosíthatóak egy önmagát megismerni kívánó érdeklődő számára. További előnye, hogy az adott tárgyat vizsgáló egyén egy bizonyos szempontból feltérképezheti a külvilághoz kötődő kapcsolatát, vagy a kommunikáció hatékonyabb formáit, és mindezen ismereteket gond nélkül beépítheti a mindennapi életébe, praxisába.

Bevezetésképpen célszerűnek látom először néhány elméleti kérdés bemutatását, melyek első körben tisztázzák, hogy miről is van szó.

Kiemelném a szűrők fontosságát, amit érdemes egy NLP-re jellemző személyiség struktúra fényében vizsgálni. Utóbbit érdemes az unalomig elcsépelt hagyma hasonlatával bemutatni. A hagyma legbelsőbb része, melyet képileg egy piramis csúcsaként is értelmezhetünk a legegyszerűbben megfogalmazva, az a legmélyebb szint, ameddig leáshatunk. A Jungiánusok hajlamosak ezt a részt Self-nek, önvalónak nevezni. Fontos, hogy az NLP szempontjából ez csak az irracionális szinten közelíthető meg, vagyis módosult tudatállapotban, amihez legkönnyebben az érzéseken és az azokhoz kapcsolódó asszociációkon keresztül juthatunk el. Ezen a szinten dolgozva lehetőségünk nyílik piramis esetében ez alá, hagyma esetében e köré szerveződő szintek befolyásolására, úgymint hiedelem, képesség, viselkedés, kapcsolatok. Ebből talán kiderült, hogy jelenleg a tudatalatti mélyén járunk, és a segítségül hívott képek alapján haladunk fokozatosan a külvilág felé.

 
 

Önvalónk köré hiedelmeink csoportosulnak, mely alatt természetesen nem a vallásos érzületet értem. Inkább a sok-sok hiedelem, mint egy szűrőrendszer működik, melynek lencséjén keresztül tapasztaljuk - felhívnám a figyelmet, hogy tudattalanul - a világot, és emellett ez határozza meg áttételesen a későbbiekben a külvilág impulzusaira adott reakcióinkat, tehát viselkedésünket és ezen keresztül kapcsolatainkat is. Ugyebár nem a Jézuska hozza az ajándékot, de az egyértelmű, hogy az ötéves gyermek ennek tudatában így és úgy gondolkodik, mérlegel, cselekszik. Aztán jön a váltás, amikor kiderül a cselvetés, és rájön, hogy kik és milyen módon csempészik a fa alá a vágyott tárgyakat. Ezzel egyidejűleg Jézussal, mint belső személlyel minden tudatos kapcsolat megszakad - mondom tudatos, hiszen az ember továbbá is hajlamos megszólítani mind Istent, mind Jézust, ha valamilyen krízishelyzetbe kerül. Majd egy későbbi életszakaszban bensőleg megtér, és ajándékként éli meg Jézussal a kapcsolatát és derűsen mosolyog a vallásos áhítat közepette az immár "kortalan" bölcsességen, miszerint a Jézuska hozza az ajándékot. Gyakran homályos, vagy torz szemüvegen keresztül tekintünk a világra. Az adott életszakaszban meghaladandó meggyőződéseket az NLP korlátozó hiedelmeknek nevezi. Van, amikor ez egyértelmű, de nem minden esetben, hiszen ezek a meggyőződések kora gyermekkorunktól kezdve épülnek be személyiségünk alapmintájaként, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy amit Én gondolok, teszek rendjén való, hiszen hogyan is lehetne másképp? "Ha reggel kinyitom a szemem, az azt jelenti, felébredtem." Bizonyos álmaink erre rácáfolnak. "Ha a kedvesem csúnyán néz, az azt jelenti dühös rám." Nem lehet, hogy csak eszeveszetten gondolkodik, vagy esetleg más bosszantja? Az pedig nyilván normális, hogy "fontosabb a társam a munkámnál", vagy adott esetben éppen fordítva. Azt is tudjuk, hogy manapság "még a földből is terroristák nőnek", de ez nem akadályozhat meg senkit abban, hogy beszédbe elegyedjen egy arab fiatalemberrel, és ide tartozik a "minden férfi egy szemét" és a "minden nő agyatlan" megközelítés is. Egy utolsó személyesebb példával élve: "ha nem foglalkozik velem, akkor nem szeret." Lehet, hogy rengeteg dolga van a szeretett személynek, de ennek nincs közvetlen kapcsolata a szeretethez. Ennek ellenére hajlamosak vagyunk efféle asszociációkra ragadtatni magunkat. Ezek sosem szükségszerű következtetések, mindig csak a jelen pillanatban megvizsgálva érvényesek, és nem feltétlen tükrözik a valóságot. A hiedelmeken keresztül jól körvonalazódott három domináns elem, amit az NLP használ, a tanulás, a nyelv és a nézőpontváltás, de ezekre jelentőségük miatt legközelebb térnék ki részletesen.

Hiedelmeink meghatározzák képességeinket. Ez bizonyos esetekben egyértelmű. Amiről azt hisszük, vagy tudjuk, hogy menni fog, az úgy is lesz. Érdemes gyakorolni, persze szigorúan a fizika törvényeinek figyelembevételével. Hogy ne csak a gondolat teremtő hatására fektessem a hangsúlyt, idéznem kell a korábbi meggyőződéseket is. A Jézuskát váró ötéves gyermeket magunkon kívül tudjuk helyezni, következésképp gondolatban könnyen végig követhető, milyen befolyással vannak meggyőződései képességeire, azon túl viselkedésére, és ezen keresztül a szüleivel, a külvilággal való kapcsolatára.

Mindenki végigjátszhatja magában, melyik meggyőződése milyen képességekkel látja el, vagy mindezt megfordítva, melyik képessége mögött milyen hiedelmek, meggyőződések állnak. Érdemes felidézni magunkban azt a képet, amikor éppen gyakoroljuk ezt a képességet, és ha emellett még a felmerülő érzésre is tudunk kicsit koncentrálni, esetleg át tudjuk élni, sokkal közelebb kerülünk a megoldáshoz. Elindulhatunk persze kapcsolatunk vagy viselkedésünk nyomvonalán is. Segítség lehet, ha a felmerülő képet megpróbáljuk a rá jellemző illatokkal, ízekkel, hangokkal, testérzetekkel színesíteni, de ezekről még a továbbiakban bőven lesz szó.

tina szerkesztő 2010.05.22. 17:58

Csenrézi

Csenrezi az együttérzés és a szeretet megtestesülésének bódhiszattvája, aki azt a fogadalmat tette, hogy hasadjon ezerfelé, ha belépne a nirvanába, mielőtt minden lény elérte volna a teljes megvilágosodást.

Leginkább egyfejű és négykarú formájával találkozhatunk, de ábrázolása előfordul tizenegy fejjel és ezer karral is. Csenrézi négy karja a Négy Nemes Igazság mélységes jelentését tükrözi. A szívénél lévő két kezében a megvilágosodás ékkövét tartja, melyben az első két igazság fejeződik ki, a szimbólum azonban magában foglalja a bódhiszattva fogadalmát is. Célja tehát nem a teljes megvilágosodás elérése, hanem a lények felébresztése a szerető kedvességen és az együttérzésen keresztül. Bal külső kezében egy lótuszvirágot tart, mely az abszolút tisztaságát mutatja. Ezen keresztül mutatkozik meg a harmadik igazság, illetve az, hogy mentes mindazon benyomástól, melyek elhomályosítják tudatunkat. Jobb kezében vállmagaságban egy kristálymalát tart, mellyel kiemeli a lényeket a feltételekhez kötött világból. E tendenciája tükrözi az ösvény igazságát, valamint szüntelen és fáradhatatlan törekvését minden lény felé.

A hagyomány szerint kalpákon keresztül fejtette ki örömteli tevékenységét, amikor egyszer megpihent a Méru-hegy tetején, ahol hatalmas tudásával felmérte, milyen mértékben ürült ki a szamszára. Amikor meglátta, hogy a lények továbbra is megszámlálhatatlanul sokan vannak, úgy döntött, megpihen egy kis időre a nirvánában. E gondolattal azonban megszegte fogadalmát, és ezer darabra hasadt.  Ekkor Amithába összerakta Csenrezit, és adott neki tizenegy fejet, ezer kart, és ezer szemet, melyek a jelen kalpa ezer buddháit is jelképezik. Átadta neki az Om mani padme hung mantrát, mely szótagok hat szinten fejtenek ki tisztító hatást, magukban rejtenek hat imát, szimbolizálják a hat pāramitát, a buddha családokat uraló buddhákat, a hat bölcsességet, és nem utolsósorban elvágják azon karmikus tendenciákat, melyek egy újabb szenvedésteli újjászületéshez vezetnének a hat létbirodalom valamelyikében.