Az utolsó harc

 

Gól. Már megint. Ezt most már nehezen tudom elhinni. Pedig zártam a szöget. Mindig zárom, ha hátulról jön a lövés. Hogy a fenébe is ment ez be? Nem volt szép lövés. Eddig egyik lövésük sem volt szép. Két jelzőt tudnék adni az ellenfélnek. Gyorsak és szerencsések. Még nagyon fiatalok. De nem játszanak szépen. "Ez az!" – üvöltik örömükben. É.N. meg e rövidke örömszünetben, ami számomra a fájdalom percei, csatáromhoz fordulok és figyelmeztetem, hogy figyeljen oda egy kicsit jobban. Látom feszült pillantásából, ő is ugyanezt üzeni nekem. Körbepillantok. Két táborra szakadtak a szurkolók. A reménykedő pillantások "Gyerünk Fáni" üzenete tölti meg a teret. Nem mondják ki, úgysem hallanám az ellentábor örömkiáltó gratulációitól. Ezért csak maradnak a pillantások. Lőnöm kell egy gólt.


Gól. Megfordult a világ. Szinte még bent sem volt a golyó. Összenézek csatárommal, látom a szemén, amit magamban is érzek. Összetörtünk. Nem ő volt a hibás, mint ahogy eddig sem. Még egy gólt sem lőttem ebben a menetben. Viszont, ha ők még egy gólt lőnek, megnyerik a bajnokságot. És ezt ők nagyon jól tudják. Már a kezükben érzik a meccset. Látom, ahogy örülnek, de nem hallok semmit. Néma csend ült a helyiségre. Egy biztos pontot keresek, hogy ne roppanjak össze teljesen.
Három éve vagyunk veretlen bajnokok. Sokak várják el a győzelmünket, és ugyanennyien szeretnék, hogy veszítsünk végre. Most mindkettő hatványozott súllyal nehezedik vállamra. Ráadásul a díj sem elhanyagolható, de most ebben a pillanatban leszarom a díjat. Nem azért akarok nyerni. Már nem a díj a fontos. Hanem a presztízs. És ennek a tudása még erősebben nyomja bélyegét erre a harcra, hiszen mindenki tudja, É.N. is, Ők is, hogy technikailag gyengébbek. Ezért örülnek most annyira.”

A biztos pontot csatáromban, partneremben, barátomban találom meg. Összekapaszkodunk, kezeink a másik vállán. Mélyen egymás szemébe nézünk, és szótlanul merítünk a másik erejéből. Most erősnek kell lenni. Lassan behunyjuk a szemünket, és kifújjuk a levegőt. Ismerjük egymás minden mozdulatát. Annak ellenére, hogy teljesen ellentétes játékstílusban játszunk, eddig pont ez hozta meg az győzelmeket. Ő gyors reflexjátékos csatár, sziklaszilárd középpályával. É.N. technikás cselező hátvéd. Az ő góljai adják a győzelmet. Az É.N. góljaim morzsolják szét az ellenfelet. Egy szépen kijátszott gól hátulról sokat kivesz az emberből. Ezért lenne fontos, hogy lőjek végre. Ezért várják, hogy lőjek végre. Még az ellenfél is. Ezért, amikor hozzám kerül a golyó, kétszeres figyelem irányul rám. Érzem a hátamon, a mellemen, a karomon. Érzem a szívemben, mindkét szurkolótábor, az ellenfelek, de még a csatárom feszültségét is. Megbénul a kezem. Elengedem a karokat, jelezvén a szünetet. 60 másodpercem van. Remeg a kezem. Próbálom térdemre hajolva takarni, hogy senki ne vegye észre, de látom, csatárom figyelmét nem kerülte el, és csak reménykedni tudok, hogy az ellenfél nem látta meg. Nem szólalok meg, de apró biccentéséből látom, hogy felfogta üzenetemet. "Figyelj!" Újra megfogom a karokat, és egy gyors passz után a falra pattintom a golyót. Csatárom hatalmas erővel találja el a középpályával, és a kapus mellől visszapattanó golyót a középcsatárával vadássza a kapuba.


Gyönyörű gól. Most már biztos, hogy nem tudok gólt lőni. Ez ad erőt az ellenfélnek. Feladtam a góllövést. Lepasszoltam, ezzel üzenetet küldtem az ellenfélnek is, hogy már nem is próbálkozom. Erőt adtam nekik, összetörtségemből. Feladtam magam. A legcsalódottabb pillantásokat nem is az ellenféltől kapom most, hanem saját barátaimtól. Szemükkel üzennek, hogy ne adjam fel. De senki sem érti. Egyedül csatárom érti. Ő látta remegni a kezem. Most minden terhet a nyakába akasztottam. Megnézem a kezét. Az övé is remeg. Fáradt, fénytelen szeméből a kétségbeesés sugárzik. Odahívom magamhoz, és kezeimet a vállára teszem. "Tudom, elfogyott minden erőnk, minden tudásunk." Már csak egy perc, és az asztalhoz kell állni. Néhány biztató szó még elhangzik, ismeretlen ajkakból, de már ez sem mond semmit. A szemek többet mondanak. Szavak nélkül kapaszkodunk egymásba, a behunyt szemekbe, a feladásba, a kifújt levegőbe, a kajánul vigyorgó ellenfélbe, a karokba, a néma csendbe. Ők kezdenek. És a kezdés nagyon nagy előny. Elég egy gyors gól, és vége. Márpedig ők gyorsak. Ez most a középpálya csatája. És É.N. nem tehetek semmit. Akármennyire is szeretném, ezt a terhet nem tudom levenni csatárom válláról. Bár lehet, nem is tudnék már többet elviselni. Csak reménykedek, ha átlövik a középpályát, akkor a jó sarkot fogom le. Minden izmomban megfeszülök, majd ellazulok. Itt már nem tehetek semmit. Egy szempillantás alatt lőtték át a középpályát. Nem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy az utolsó pillanatban feladjam pozíciómat, és keresztbe rántsam a karokat.

"Gól!" – kiáltottak fel.

A nézőkbe belefagyott a levegő. Egyesekből a csalódott elismerés, másokból a megnyugvás mély sóhaja hagyja el a tátva maradt szemeket. Néhányan fejüket, néhányan saját kezüket fogják.

Azt a gyönyörű lövést, amit már a biztos győzelmet ígérte ellenfeleinknek, egy sugallat, egy intuitív érzés, vagy talán a szerencse repítette az illúziók fellegébe. Mindenki elengedte a karokat, csak É.N. nem. Mindenki bent látta. Ezt a pár pillanatot várom ki, hogy végre mindenki újra megfogja a karokat. Az alsó védőmhöz passzolok, feltolom, háromszor megkerülöm az óramutató járásával megegyező irányba, majd a felső védőmmel visszalököm és majdnem legalulról keresztbe ellövöm. A lövés erejével lökődik ki belőlem ez a mozdulat. Mintha É.N. lettem volna a golyó. Mintha végig magammal játszottam volna. Nem volt felesleges mozdulat. A lövés pillanatában tudtam, hogy ezt nem lehet védeni. Tudtam, mert golyóként száguldottam a kapuba. Mindenem benne volt abban a lövésben. Mégsem volt benne semmi. Nem akartam ellőni, nem akartam cselezni sem. Csak kerestem.


Az utolsó golyó. Már nem akartam nyerni. De beengedni sem akartam. Játszani akartam, játék nélkül. Lélegezni levegő nélkül. Úszni víz nélkül. Hallani fül nélkül. Csak ott akartam lenni. Csak jelen akartam lenni. A golyó akartam lenni. A gól akartam lenni. Mindegy, hogy mi, vagy ők kapják. A karok akartam lenni. A piros és kék bábúk akartam lenni. A játék akartam lenni. Ez az utolsó öt perc volt életem leghosszabb játéka. Miden pillanat, minden mozdulat, minden gondolatrezdülés lelkemig hatolt, kitépett egy darabot és az asztalra lökte, mintha az utolsó igaz mozdulatok lettek volna.

Gól.
Mindenkit magával ragadhatott az utolsó labdamenet, mert döbbentséget láttam az arcokon, a mozdulatokon. Ellenfeleink sírtak. É.N. üresen néztem őket és a környezetemet. Nem éreztem, hogy ide tartozom. Szédültem, hányingerem lett, és ki akartam menni. Nem volt bennem szégyen, de nem volt bennem öröm sem.

Mégis, jobb lett volna, ha vesztünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása