Főiskolánk egyik meghatározó tanáregyéniségével, Farkas Attila Mártonnal készítettem lapunk legelső interjúját. Sokunk tudatában igen sokrétű, és nem kevés esetben akár teljes mértékben is ellentmondó vélemény élhet "szerény" személyét illetően, de úgy gondolom, hogy az a már-már elcsépeltnek számító érzés, mint a közöny, senkiben sem merül fel (tisztelet az igen tisztelt kivételnek, ami ugye csak a szabályt erősíti, mint azt már sok esetben megszokhattuk), ha a folyosón meglátja őt, mondjuk egy-egy kimerítő óra előtti vagy utáni szünetben. (Vagy esetleg magán az órán!)

De ha valaki esetleg mégsem ismerné őt (bár kétlem, hogy van valaki a három világban, aki még soha hírét sem hallotta!), annak ebben a bevezetésben csupán annyit árulok el, hogy szentirat ismeretet, egyiptológiát és kulturális antropológiát tanít a főiskolán immáron több mint egy évtizede. Személy szerint pedig őszintén remélem, hogy ez még sok-sok kalpán keresztül így lesz, minden érző és érzéketlen lelkű TKBF-es hallgató javára, megvilágosodásukhoz nagymértékben hozzájárulva.

Tokai Attila: Milyen életformát követsz, egyszóval mire épül az igazi FAM-os "ars poetica"?

Farkas Attila Márton: Marginális értelmiségi vagyok – bár ez nem egy nagy ars poetica. Autonóm autodidakta vagyok, poszthippi bölcselő. Hiába ismerik bizonyos körökben a nevemet, vagy adják ki írásaimat, könyveimet, hiába szereztem tudományos fokozatot, nem érzem, hogy lényegileg változtam volna. Az maradtam, aki még az ún. "kisházas" időkben voltam.

T.A.: A "kisházas" időszak a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben eltöltött korszakodat jelenti, ami köztudottan bár az állam által elismert "intézménynek" számított, mégis egy garázsban kapott helyet. Személy szerint milyen volt a kapcsolatod ennek a vezetőjével, az első magyar buddhistával, Hetényi Ernővel?

F.A.M.: Ő akkor már nem nagyon vett részt az oktatásban, persze ő volt a feje az egésznek. Remek politikai kapcsolatokkal rendelkezett. De hát végül is ő adott nekem menedéket az Árja Maitréja Mandala rendbe való fölvételemkor. Rendi nevem: Agnidatta. Mellette Horváth József és Kerti Marika vezették az intézet dokumentációs központját, ez az "alintézmény" adott ki könyveket és az intézet periodikáját, a Bulletint, valamint az első hat számot megélt "Uszó Füzetek"-et. A legfőbb "kisházasok" Takács, Mireisz és Dobosy voltak – ők tartották fenn az egészet, ők tanítottak –, de sokan megfordultak ott, akiket itt is ismerünk: Farkas Lőrinc Imre, Körte, Jakab Kati, Laár András, stb.

T.A.: Te az elmúlt rendszerben III/3-as és III/4-es politikai megfigyelt voltál. Mi volt ennek az oka, netán a korabeli földalatti módon működő ellenzékhez tartoztál?

F.A.M.: Isaszegen, ahonnan származom, a helyi könyvtárban volt egy önképző körünk, a könyvtáros nő szervezte, és meghívtunk mindenféle írókat. A betiltott Mozgó Világ szerzőit például. Belelendültünk a dologba, de aztán egyszer kidőlt a bili és jött a botrány. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban én egy erősen hazafias érzelmű ifjonc voltam – részben a neveltetésemnek köszönhetően –, és állítottunk egy emlékművet a második világháborúban az oroszok és a románok ellen harcoló, ott elesett magyar katonáknak. Mindez ’84 nyarán - mondhatni a negyven éves évforduló emlékére. Ez volt az első ilyen emlékmű az országban! A plébános adott egy parcellát, meg egy régi márványsírkövet, amit én átcsiszoltattam az egyik helyi sírkövessel. Mivel előfelvételis voltam az Államigazgatási Főiskolán, annak megkezdése előtt gyakornokként dolgoztam az isaszegi Tanácsházán, s ebbéli minőségemben kavartam. Mindenki azt hitte, hogy egy hivatalos rendezvény készül.

T.A.: Nem lett ennek később valami hátrányos kimenetele?

F.A.M.: A tanácsiak persze totálisan kiakadtak, amikor megtudták, hogy ez miféle emlékmű, illetve milyen ünnepség volt a temetőben, és nagyon be voltak szarva. Nem voltak rossz emberek, például a tanácselnöknő tanárom volt általánosban, a férje dettó – kifejezetten kedveltük egymást –, inkább megijedtek. Kiment a rendőrség, lefényképezték a sírkövet, elkezdtek utánunk kérdezősködni. Lényegében a plébános védett meg minket. Aztán egy bőrkabátos faszi is meglátogatta a könyvtárat a belügyből, és felírta kis körünk tagjait egy helyes kis listára.

T.A.: Később is voltak ilyen, vagy ehhez hasonló jellegű balhéid?

F.A.M.: A katonaságnál hamar utolért ez a dolog, méghozzá egy srác formájában, aki szintén isaszegi volt, a szomszéd utcában lakott, gyerek-korunkból ismertük egymást. Egyszer odajött, és bizalmasan megsúgta, hogy őt az elhárító tiszt behívatta és megzsarolta, mert ragasztózott, és engedély nélkül írt levelet az NSZK-ban élő unokatestvérének a katonaságtól, ezért aztán futkosóra is kerülhetett volna, viszont megkegyelmeznének, ha az illető elmeséli, hogy a katonák miket beszélnek. Engem név szerint is megemlítettek, hogy rám különösen figyeljen oda, mert én ellenforradalmi szervezkedésben veszek részt. Jelentenie kell, miket beszél a Farkas honvéd a katonákkal, és hogy milyen rádiót hallgat. A III/3-as iratomban, amit a rendszerváltás után kikértem a Történeti Hivatalból, az állt, hogy nacionalista vagyok és irredenta. Az összes közhely ott volt leírva, ezek egy része persze igaz volt, de hülyeség is akadt benne, mint például, hogy a SZER adásait elemeztük. Ez nekem nagyon vicces volt.

Ugyanakkor mindez azért inkább pech volt a számomra, mert épp a katonaság idején engem elsősorban a buddhizmus érdekelt, a politika egyáltalán nem foglalkoztatott, csak 1989-ben tértem vissza hozzá, minthogy engem is magával ragadott a "hév", illetve meg is kerestek, mert tudták, kiféle-miféle vagyok. Isaszegen bekapcsolódtam a helyi politikába, a mi körzetünk adta az első ellenzéki képviselőt, de én alapítottam a Kisgazdapárt helyi szervezetét is, aminek országosan is az első tagjai között voltam. Azonban e rövid dicstelen szereplés nem tartott sokáig, mert már akkor elkezdődtek a pártban a tahóságok, igaz Torgyánnal egyáltalán nem találkoztam semmilyen gyűlésen, bár lehet, hogy már akkor is benne volt, csak nem volt pozícióban. Már 89 nyarán kiléptem. Az akkori politikai nézeteimet régóta nem vallom magaménak, inkább zöldnek, vagy anarchista szimpatizánsnak tartom magam, bár nem veszek részt semmilyen mozgalomban.

 T.A.: A következő nagy állomás az életedben az ELTE-BTK-hoz kötődik, ahol hat évet töltöttél el. Honnan jött az ötlet, hogy pont régészet szakra felvételizz, és mégis egyiptológia-kulturális antropológia szakon szerezz diplomát? Egyáltalán, hogyan alakult ki ez a sajátos elképzelés, és milyen hatások formálták az egészen egyedinek mondható, igen sokrétű érdeklődési körödet?

F.A.M.: Az indológia és az egyiptológia között őrlődtem. Az egyiptológiát félig-meddig a Mireisznek köszönhettem, ő "hülyített be" a hermetikával és hasonlókkal. De főként azért döntöttem emellett, mert a Kákosy professzort, a tanszékvezetőt nagyon érdekelte az egyiptomi vallás, erre a témára nagy súly volt helyezve. (Az ő könyvei is hozzájárultak a döntésemhez.) Az indológiáról viszont úgy hallottam, hogy a vallással nem foglalkoznak, csak a színtiszta nyelvészettel. A régészetre pedig azért mentem, mert azt hittem, hogy így a legkönnyebb bekerülni. Ha tudtam volna, hogy oda majdnem maximum pontszámmal vesznek fel embereket, nem jelentkeztem volna. Az antropológiát, ami akkor B szak volt, éppúgy, mint az egyiptológia, csak két évre rá vettem föl. Végül ebből a két B szakból diplomáztam: egyiptológia-antropológia szakon. 1991-97-ig jártam az ELTE-re, de a Kákosy mondta, hogy maradjak ott PhD-ösztöndíjasnak - korábban másfél évig voltam tanszéki demostrátor, ami egyébként nagyon szar volt, semmire sem volt időm.

T.A.: És mi volt a véleményed az egyiptológia másik nagy doyen-jéről, Luft Ulrichról?

F.A.M.: Vele is jóban voltam, a Luft expedícióján is részt vettem a Nílus és a Vörös-tenger közötti Keleti Sivatagban.

T.A.: Milyennek láttad az ország és egyben Közép-Európa legnagyobb egyetemi karát, az ELTE-BTK-t, amely a plakátján is a "Legjobb várja a legjobbakat" szlogennel hirdeti magát a most érettségizőknek, és méltán lehet büszke magára, mint a legrégebbi és egyben tényleg a legszéleseb képzési kínálatot nyújtó magyar bölcsészkar?

F.A.M.: Kurvára utáltam, és most még jobban utálom. A tanárokkal többé-kevésbé jóban voltam, nem erről van szó. Úgy en bloc nem szeretem a bölcsészetet, azt a szellemiséget. Egy művészettörténész mondta egyszer, hogy a "szakemberek nem érnek rá lelkesedni", és én ezt az elvet, életérzést mélyen megvetem. Még komoly szakemberek esetében is azt látom, hogy csak "érdekből érdeklődnek." Az elhunyt Boglár professzor és az ugyancsak elhunyt Kákosy ez alól kivételek voltak. Az utánuk jövőkre és a diákokra már inkább érvényes ez. A legtöbben azért kutatnak egy témát, mert az hozzásegít a szamárlétrán való felfelé mozgáshoz. Ez a komoly szakemberekre is igaz, a rossz szakemberek pedig ezt is csak mímelik, minthogy még érdekből sem csinálnak semmit. Másrészt engem szellemileg nem elégít ki, hogy a lábjegyzet lábjegyzetének a lábjegyzetéhez írjak még egy lábjegyzetet. A nagy, átfogó témákkal jobb foglalkozni, igaz, fölszínességgel járhat, mert óriási az információmennyiség még a legszűkebb részterületeken is, de én inkább vállalom a fölszínességet, ha szabadon gondolkodhatom és kreatív lehetek.

T.A.: Ezek szerint alapjában elveted a bölcsészek életfelfogását annak ellenére, hogy te magad is bölcsészként végeztél. A főiskolán is így állsz a bölcsész végzettségű egyénekhez? Nem kis számban akad itt ilyen!

F.A.M.: Az általam nagyon kedvelt és becsült Ruzsa Ferivel vitatkoztam arról, hogy a bölcsészet tudomány-e vagy nem. Mert szerintem nem, csak a természettudományt, a "hard science"-t majmolja, de eredetileg az egész egyfajta tág és ősi értelemben vett filozófia, illetve "ars", azaz művészet, nem véletlen, hogy a bölcsészkar elnevezése: "facultas philosophiae", illetve angolul is még mindig "Faculty of Arts"-nak hívják. A bölcsészek állításai általában hipotézisek és cáfolhatatlanok, nem felelnek meg a szigorú tudományos kritériumoknak. De ha már így van, miért leplezi ezt el dogmákkal, és miért nem teljesedik ki a szabad-gondolkodás felé? A bölcsész paradigmák többsége tradíció és tekintélyelven működik, nem pedig a tiszta megismerés produktuma.

Az is vicces, amikor a szakbarbárok előszeretettel emlegetik, hogy az áltudomány hívei, meg a dilettánsok a maguk tudatlanságát, fölszínességét azzal szokták megideologizálni, hogy ők kreatív szabadgondolkodók. Így már eleve gyanús a polihisztori hajlam, az a dilettantizmus jele. Ami persze a legtöbbször tényleg így van. Csakhogy ezek a szakbarbárok a szakbarbársággal ideologizálják a maguk középszerűségét, szellemtelenségét, a valódi érdeklődés és alkotóerő hiányát. Merthogy információgazdagság ide, információ-gazdagság oda, azért a szűk szak-területek jól belátható kicsiny terri-tóriumok, véges mennyiségű, könnyen átlátható szakirodalommal. Ezzel el lehet hosszú évekig piszmogni, sőt akár egy életen át is, és közben megvan az ideológia, hogy én egy komoly szakember vagyok, aki megmarad a kaptafánál, nem úgy, mint a "poli-hisztorok". És mindehhez: megtanulom a bevett paradigma bevett kliséit. Hát ez undorító.

T.A.: Dolgoztál szociális munkásként és szellemi szabadúszóként is. Saját magadat a "portásértelmiségiek" társadalmi rétegébe sorolod…Milyen volt a társadalom "alsóbb" rétegeivel szembesülni?

F.A.M.: Egy évig családsegítőként dolgoztam, akkor írtam a Buddhizmus Magyarországon című könyvemet, illetve az alkímiáról szólót is. Aztán évekkel később megint dolgoztam szociális munkásként. Az egyik jó volt, mert jó volt a kollektíva, a másik szar volt, mert szar volt a kollektíva. A szegényekkel nem volt semmi probléma, bár néha a testi épségét kockáztatta az ember, amikor kiment egy-egy lepratelepre.

T.A.: Mikor kerültél a TKBF-re, mint tanár?

F.A.M.: A '90-es évek elején-közepén. Az alapításkor már volt rólam szó, de mivel akkor még egyetemre jártam, ez nem realizálódhatott. A főiskola az első időkben a Keleti Károly úton volt egy pincehelyiségben…illetve egy szuterénben… ugye így hívják, amikor csak ilyen "félpince" van, és az ablakok felül az utcára néznek?

T.A.: Hány tanár volt ekkoriban?

F.A.M.: A maiakhoz mérhető profi bölcsész nem nagyon volt – illetve a Ruzsa Feri volt az első –, mi akkoriban inkább egy vallási közösség voltunk, aztán ez változott lassacskán. A '90-es évek közepén lettem megbízott előadó. Akartunk egy szellemi műhelyt, és azt terveztünk, hogy közösen írunk könyveket, ebből a Takács ötlete volt az, hogy indítsunk a főiskolán egy ún. "Teki-szakirányt", ami be is indult egy kvázi "B-szakirányként", ami azt jelentette, hogy kötelezővé tettünk egy rendes szakirányt is mellé. Ez nem hülyéskedés volt, inkább egyfajta filozófiai abszurditás. Az egyik alapítót, a Bakos Józsit aztán a Farkas Pali kirúgta, mert mindenféléket nyilatkozott a főiskoláról a Demokratának. Másrészt igazán átütő sikere sem volt az egésznek, csak egy szűk kis kört érdekelt, persze ránk sütötték, hogy szektások vagyunk, ezért egy év után a szakirány befulladt.

T.A.: Általában hogyan állsz a többi tanárhoz?

F.A.M.: Mit mondjak? Mindenkit gyűlölök. Na jó, csak vicceltem. Általában kedvelem őket. Én igyekszem szeretettel közeledni hozzájuk - persze a magam módján. Egy részüket egyébként csak félig ismerem, egy részük viszont haver. Egy részük talán – azt hiszem – nem nagyon kedvelt engem egy időben, főleg a Teki szakirány miatt, de mára már szerintem ők is megbékéltek. Tényleg van egy szarkasztikus stílusom…

T.A.: Beszéljünk egy kicsit erről a szarkasztikus stílusról! Úgy gondolom, hogy sok embert érdekelhet itt a főiskolán, hogy ez egyrészt honnan ered, másrészt mi is a valódi célja?

F.A.M.: Kamaszkoromban alakult ki a világ elleni védekezésként. Az eredeti okok már eltűntek, úgymint a kisebbségi komplexus, hiányérzet, stb., de a stílus megmaradt. Akik szeretnek, azok szeretik, akik meg nem, az ő kedvükért nem is akarok ezen változtatni. Sosincs azonban mögötte valós destruktivitás vagy gyűlölet, olyan ez nekem, mint Takácsnak a trágárság. Állítólag egyesek nőgyűlölőnek tartanak, de esküszöm nincs bennem semmi macho, tőlem aztán tényleg távol áll a szexizmus. Az, hogy az olyasféle dolgokon ironizálni szoktam, mint a politikai korrektség, aminek az is része, hogy például nem lehet elmesélni bizonyos vicceket, mert akkor azt mondják rád, szexista vagy, vagy rasszista, számomra egyfajta sztálini-orwelli világképet idéz. Talán ezt értik néhányan "nőgyűlöleten," de ez nem a nők ellen irányul, hanem a "politikailag korrekt" beszédpéldákat karikírozom ki.

T.A.: Mit gondolsz, a TKBF mennyit és milyen irányban változott az 1991-es alapítás óta?

F.A.M.: Én egy alapvetően pozitív változásnak tartom, hogy sok profi tudományos végzettséggel bíró tanár van nálunk, a tanrend is sokat változott, és ennélfogva a mindenféle szellemi blabla helyett részletesebb, információgazdagabb és szelektívebb tudás átadása zajlik, mint egy normális felsőoktatási intézményben. Az is jó, hogy ezzel a szélsőségek is lecsillapodtak, viszont egy csomó érték elveszett. Az alternatív, poszthippi jelleggel ugyanis együtt járt egy pár jó dolog, például a lázas útkeresés, vagy egyáltalán egyfajta tűz, hangulat, élet, ami ma már keveseknél figyelhető csak meg. Ami viszont még mindig nagyon kedvező, hogy nem csak a felsőoktatásban tanuló hallgatókként vannak az itt tanulók jelen, hanem van bennük valami több is. Egyesek szerint a főiskola most van a mélypontján, de ennek megítélése nem az én tisztem.

T.A.: Hogyan lehetne még jobbá tenni a főiskola életét?

F.A.M.: Vannak bizonyos ötleteim, de ezek részletezgetése hiteltelen volna, mert erre egyelőre még nincs időm, jelenleg ugyanis két könyvet írok egyszerre. De ha túljutok a munkán, szeretnék pár dolgot felkarolni. Például föl szeretném eleveníteni a kirándulásokat, az uszói programokat, és egy szellemi műhelyt is ki lehetne alakítani. Most alakul például a Tudományos Diákkör (TDK), és szívesen foglalkoznék ezzel, hisz kell egy tanár, aki segítené a hallgatóknak abban, hogyan kell például tudományos cikket írni, de ez most jelenlegi elfoglaltságom mellett sajnos nem lehetséges. A főiskola jelenleg "kisbölcsészkar," de remélem, a hittudományi dolgok – ezalatt nem a dogmatikus gondolkodást értem – előtérbe kerülnek majd, persze a bölcsész irányultságból származó előnyök megtartása mellett.

T.A.: Mit tartasz a legfontosabbnak a főiskolán zajló oktatásban?

F.A.M.: A fölismerést és a fölismerés általi valóságélményt. A filozófia is lehet praxis, ha nem öncélú elménckedés. A fölismerés befolyásolja a tudat viselkedését, és ezen keresztül a világodat.

T.A.: A Teki kagyü, azaz a Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülekezete elnevezésű buddhista rend főpapja vagy. Ha jól sejtem, ez összefügg a rövid életű Teki-szakiránnyal is. Mesélj erről a sajátos "vallásról"!

F.A.M.: A nevet Kósa Sugár Gyöngyvér találta ki, ő is "kisházas" volt, alternatív, underground. Laár András "Természetes Belátás Közönségére" egyfajta replikaként nyilatkoztatta ki a "Természetellenes Kilátástalanságot" 1990-ben. Ez nagyon megtetszett, valamit megéreztünk benne, és elkezdtünk keresni buddhista párhuzamokat, amit meg is találtunk a 84 Mahasziddha legendáriumában. Rájöttünk, hogy a világ olyan bizarr, hogy nem lehet a köznapi létben sem a poént meg a valóságot szétválasztani. Közös munkánk eredményei: ünnepségek, élményvadászatok, közös fölolvasások, uszói és a budai hegyekbe tett misztikus kirándulások. Még a második esküvőm is Teki esküvő volt. A szertartások lényege, hogy mindegyik teljesen más, egyedi legyen.

T.A.: Végezetül még egy kérdés: Mit tanácsolsz a főiskola jelenlegi és jövőbeli diákjai számára, mint Teki- főpap?

F.A.M.: Senkinek sem tudok ilyen általános tanácsot adni. Az utálóimnak viszont üzenem, hogy szeressenek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.