Laár András, a szellemes zenész

Talán nem mindenki tudja, hogy főiskolánk volt tanára Laár András: humorista, zenész, buddhista tanító, költő, lovag és asztrológus - a foglalkozások közötti ellentmondás látszólagos: egy emberről beszélünk csupán. Vajon milyen Laár András, amikor nem játszik "szerepet", hanem csak úgy - l'art pour l'art Laár?

·         Olyan embernek látlak, aki mindig azt csinálja éppen, amit szeretne...

·         Ez nincs így. Legtöbbször azt csinálom, amit kell. Nagyon kötelesség-centrikus ember vagyok. Az a mázlim, hogy a kötelességem az lett, amit régen hobbiból nagyon szerettem, vagy önkifejezésnek gondoltam, de ez a tény a tevékenység élvezeti értékéből nem sokat vont le. A KFT-vel, vagy a L'art pour l'art Társulattal van, hogy olyankor kell elmennem fellépni, amikor szívesebben otthon maradnék... tehát ilyen értelemben kötelesség a zenélés. Ugyanakkor viszont, amit a színpadon csinálok, azt nagyon élvezem... ennyiben meg szabadság.

·         Mi volt a kötelességed akkor, amikor a zene még csak hobbi volt az életedben?

·         Régen mindig valami olyasmi, amit nem szerettem csinálni. Például tanultam látszerészetet. Fotocikk-optikai eladó a végzett szakmám. Édesanyám erős késztetésére végeztem el ezt a szakmunkásképzőt, mert gimnázium után kellett valamit csinálni és én nem akartam továbbtanulni. Csak zenélni akartam. Igazából mindig is profi zenész akartam lenni.

·         Dolgoztál is, mint látszerész?

·         Nem dolgoztam, de rengeteg gyakorlat volt. Be kellett állni a pult mögé vevőket kiszolgálni, a műhelyben szemüveglencsét kellett keretbe csiszolni.

·         Végül is miből éltél meg?

·         Még egy ideig mindenféle munkát elvállaltam, ami mellett lehetett próbálni a zenekarral. Hol kottagrafikus voltam, hol háztisztító. Konkrétan mentem vödörrel és mostam fel a lépcsőházat valahol. Heti három alkalommal próbáltunk, csak akkor még a Küllőrojt nevű együttesben. Már akkor a Bornai Tiborral zenéltünk, és nagyon komolyan vettük.

·         Tetszik, hogy kitartottál az álmaid mellett, de nem volt benned félelem, ami az anyagiakat illeti?

·         Az a helyzet, hogy akkor sem tudtam, és ma sem tudok pénzben gondolkozni. Nem érdekelt a pénz. Most jobban érdekel, mert már rutinos állampolgár vagyok, és egy rutinos állampolgárt kell, hogy érdekeljen, mert minden pénzbe kerül. Megkérdezem, mennyi lesz a fellépő-díjam, és örülök annak, amit kapok, de nem tudok üzletelni. Az akkori felelőtlenségem is ebből táplálkozott, hogy nem érdekelt, milyen munkát végzek, csak legyen mellette időm az együttesre. Tudtam, hogy előbb-utóbb elérem a célomat a zenével.

·         Honnan tudtad?

·         Hát... mély meggyőződésből.

·         Nevezhetjük hitnek?

·         Így van, nevezzük bátran hitnek! A mai pillanatig is egy nagyon erősen hívő embernek érzem magam. Mindig is az voltam, még abban az időben is, amikor nem volt olyan konkrét formája a hitemnek, hogy vallási köntösbe lehetett volna bújtatni. Abban a spirituális erőben, amely az embereket segíti a nemes céljaik felé, mindig hittem. És ez működött is... Annak ellenére, hogy nekünk nem volt gazdag családunk, akik vettek volna drága elektromos gitárt, meg dobfelszerelést, a szerény eszközökkel, amikhez hozzá tudtunk jutni, rendszeresen összejártunk, és akusztikus zenét csináltunk. A kreativitásunkat tettük bele. Tudatosan dolgoztunk azért, hogy befutott zenekar legyünk. Tudtuk, hogy előbb-utóbb átlovaglunk, és mi is valami rendes rock együttes leszünk. '78-ban már készítettünk olyan rádiófelvételt, amelyhez az elektromos gitárt kölcsön kértük a stúdióba. És ezután nem sokkal eljött a pillanat, hogy megkaptam életem első elektromos gitárját. 10 ezer forintért vette az édesanyám. Utána, 80-ban alapítottuk meg a KFT zenekart. Egy éven keresztül próbáltunk így, ez volt a mi rockzenei gyakorlatunk.

·         A látszerészet és a zenélés között egy áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong.

·         Nos igen, a szüleim nem inspiráltak arra, hogy zenész legyek, sőt le akartak erről beszélni. Próbáltak nekem is normális polgári foglalkozást teremteni, de ez nekem nem tetszett. 17 évesen körülnéztem és azt láttam, hogy nagyon szomorú módon élnek az emberek. Úgy láttam, hogy bármit csinálnak, az hülyeség. Mindennap bemenni, és valamit farigcsálni, amit ráadásul utál is az illető! Mert, ha legalább tetszene neki! Ha azt látnám, hogy állnak a gépsor mellett az emberek, mosolygó arccal, és szeretettel babusgatják azt a golyót, amit éppen megcsiszolnak, akkor azt mondanám, fú, ez igen! Akkor jó azt csinálni! Körülnéztem, és a városban nem láttam semmi olyat, amibe szívesen beledolgoztam volna magam. Viszont akkor volt nagyon nagy zenekar a Beatles, és a zenéjük engem is elragadott. Akkoriban ez az egész beatzene még misztikus, spirituális hangulatú valami volt, és akkor éreztem, hogy ez az egy dolog, amit szeretnék! Zenélni pozitív töltésű dolgokat, aminek ekkora ereje van az emberek lelke felé!

·         Mi van, ha valakinek nincs hite? Hit nélkül ez nem működik?

·         Persze, hogy nem. A hit a teremtő erő. De nem vonja el senki az embertől a hitet! A hit az embernek a saját belső ügye, azt nem lehet tőle elvenni. Minden emberben automatikusan van hit. Azáltal, hogy fölébred reggel, és egyáltalán kikel az ágyból, az már a hitnek a megnyilvánulása, mert hisz abban, hogy valamit aznap is kell tennie. Hisz abban, hogy jó lesz az a nap. Nevezhetjük úgy is, hogy életösztön. Csak ugye, ennek vannak magasabb szintjei is. Például, amikor az ember úgy használja ezt az erőt, hogy hisz abban, hogy valami be fog következni, ami rajta múlik ráadásul. Hogyha ő megteszi a lépéseket, akkor az mindenképpen sikerülni fog. Nem kell vallási szempontból nézni. Egyszerűen mondjuk úgy, hogy "világ-teremtés-technológiai" igazság, hogy a hit az, ami teremtő. Ha valaki abban hisz, hogyha ő megcsinálja jól a munkáját, akkor előbbre jut, és mondjuk főnök lesz, akkor egyszer csak tényleg főnök lesz. Ez így működik.

·         Találkoztunk már néhány buddhizmusról szóló előadáson, meg életmódtáborban is. Az ősi magyar hagyományokkal, hitrendszerekkel is foglalkozol. Miért érdeklődsz ennyire a vallások iránt?

·         Azon, hogy az "Isten" fogalma mit takar, mindig is töprengtem, és mindig volt bennem érdeklődés a metafizikai dolgok iránt. '85-ben megismerkedtem az itthoni Krisnások egy csoportjával, akik számomra revelációt okoztak, mert egyrészt vegetáriánusok voltak, és én már azelőtt egy pár évvel voltam egy évig vegetáriánus saját felismerésből, és elhatározásból. Ösztönösen úgy reagálok az állatok megölésére, hogy inkább ebből nem kérek. És erre jöttek a Krisnások, akiknek a tanuk többek között erről is szól, hogy miért nem szabad állatokat megenni. Nagyon tetszett. Ráadásul egy sokkalta nagyobb, kozmikusabb istenképet festettek elém, mint amit a kereszténység sugallt. A haragvó, bosszúálló Isten eszméje mindig is szűkösnek tűnt számomra. Soha nem tudtam elfogadni, hogy a világegyetemnek ilyen irigy és féltékeny lenne az ura. A Krisnások világképe ugyanakkor már eleve hiteles volt számomra a Beatles-együttesen keresztül, akik világszerte ismertté tették a Krisna-tudatot. Tehát ez az egész ráadásul összekapcsolódott a zenei érdeklődésemmel.

·         De nem lettél Krisnás...

·         Nem lettem. Fél évig nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Volt, hogy egy hetet úgymond nyaralásképpen ott töltöttem velük a tanyájukon, és azt csináltam, amit ők. Napfelkeltekor fölkelés, mantrázás. És akkor megláttam, hogy itt is alapvető baj van, egy dologban nem különböznek a keresztényektől, és ez pedig az, hogy ők is csak a saját vallásukat tüntették fel "egyetlen igaz út"-nak Az akkori felfogás olyan volt, hogy azt mondták egy kicsit felsőbbséges, lekezelő módon, hogy minden más vallás tökéletlen. Másrészt az sem tetszett, hogy a hétköznapi embereket "lekarmizták". (Karmi: azok az emberek, akik a karmáik, sorsuk fogságában sínylődnek.) Ebben volt valami "fasisztikus", fensőbbséges, kiválasztott "izé", amit én sehol nem szeretek. Semelyik szellemi útban nem szeretem azt, ha valaki nagyon felülről nézi a többit. Szerénynek kell lenni, és tisztelni a másikét. Fél év után találkoztam a buddhizmussal, ami ugyanolyan erős világképet kínált, mint a Krisna-tudat, de a világegyetem legtoleránsabb szellemi útjaként. Elsírtam magam, amikor először elolvastam a buddhista imák szövegét: "Üdvére a mindenségnek, köszöntöm a lényeket! Az áldás, mint az eső hulljon, óvjon minden életet!" Hát ezért imádkozik valaki a földön, hogy minden élet óva legyen, mindenkinek meglegyen az üdve?! Abban a pillanatban azt mondtam, hogy hát ez az, ezt kerestem! Ez az én világom!

·         Úgy tudom, néhány éve a jóga praxisában mélyedtél el, ami viszont nem buddhista, hanem hindu eredetű...

·         Hindu, vagy buddhista - ez a lényegen semmit nem változtat. Szvámi Mahéswarananda, a hindu jógamesterem is ugyanígy véli. Minden vallást tisztel. A hallgatói, tanítványai között a legkülönfélébb vallású emberek vannak. Egyetlen egy olyan mondatot nem mond, olyan mozdulatot nem tesz, hogy valakit a vallásából kirángatni akarjon. Sőt! Épp azt mondja, hogy az a praxis, amit ő mutat és képvisel, az éppen hogy az embert a saját vallásának az irányában erősíti meg. Vannak olyan emberek, akik hívő keresztények, és Szűz Máriához imádkoznak, közben pedig végzik a jóga gyakorlatát. Megtaláltam az utamat, és ez ugyanaz az út még mindig, amit buddhistaként jártam, ugyanaz, amit a Krisnások között megismertem.

·         Hadd provokáljalak kicsit: ezek szerint foglalkozzon mindenki keleti vallásokkal, ha boldog akar lenni?

·         Én ezt nem gondolom. Azért van az a nagyon sok vallás és szellemi út, hogy mindenki találjon magának egy megfelelőt. De hit nélkül, és a spirituális világ életbe való bekapcsolása nélkül nem lehet élni. Ez az én személyes tapasztalatom.

·         Amikor megismerkedtünk, egy tábortűznél ültél az erősebbik nem egyetlen képviselőjeként egy 15 fős hölgykoszorúban. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy jól elboldogultál...

·         A női nem képviselői engem frappíroznak, ha szabad ezt így kifejezni. Egyszerűen energikus vagyok attól, hogyha helyes csajok vannak körülöttem. A mai napig is sok barátnőm van, akivel meghitt, pajkos viszonyban vagyunk. De ez nem válik járássá, egyszerűen csak jól érezzük magunkat egymás társaságában. Kamasz koromban azt hittem, hogy az egyetlen érdekes dolog a világon a nő. Most már nem hiszem, hogy az egyetlen - van sok más érdekes is. De a nők valami különösen érdekes dolgot képviselnek.

·         Mi a helyzet a szinglikkel?

·         Én ehhez nem értek. Pont akkor lett divat, amikor engem már kevésbé érdekelt, hogy állandóan csajozzak. Szinglikkel nagyon jó csajozni, mert ugye, föl lehet hozzájuk menni időről-időre. Csak hát már másról szólt az életem.

·         És mondjuk 17 évesen miről szólt az életed?

·         17 évesen szerettem volna megfogdosni a nőket. A testük érdekelt legjobban - hogy mi lehet a bugyiban például. Most már a nőben sokkal jobban érdekel az a lelki-szellemi rezonancia, amit ő éppen aktuálisan képvisel.

·         Például?

·         Sokkal jobb egy olyan nővel beszélgetni, aki nő, mint egy olyan nővel, aki mondjuk nem nő. Van olyan nő, aki irányítani akar, és olyan nagyon férfias akar lenni. Aki kemény, és túlságosan akaratos, az egyre inkább a kiáradó, férfias típusú energiát használja. Azzal nem jó beszélgetni.

·         Györgyike, a harmadik feleséged mosolygós, határozott, értelmes nő. Több mint hét éve vagytok házasok, és még régebb óta ismeritek egymást. Igazi szövetségeseknek tűntök. Hogy tapasztalod, mennyiben követel tudatos energia-befektetést egy házasság, miután elmúlnak a mézeshetek?

·         Mi nagyon sokat beszélgetünk, alapvetően bizalom van a kapcsolatunkban. Az alap az, hogy tényleg szeretjük egymást. Magát a lényt szeretem a Györgyikében, nem pont azt, hogy mennyire csinos, hogy néz ki. Természetesen a külseje is tud nekem tetszeni, de nem oda van a súlypont elhelyezve. A szeretet erősebb az érzelmi hullámzásoknál. Az, hogy éppen most vágyunk-e egymásra fizikailag, vagy nem, mellékes ehhez az összehangoltsághoz képest. És van neki is rossz napja, van nekem is, amikor a másikon csapódnak le a dolgok. Olyankor kell bölcsnek lenni, hogy ne a másikat rángassuk bele a saját nyavalyánkba. Mert az igazság az, hogy két boldog ember nagyon boldogan tud együtt élni. De hogyha mindenkinek megvan a maga szomorú boldogtalansága, egymástól nem lehet megkapni a boldogságot. Ez a nagy felismerésem. A boldogság illúziótermészete abban áll, hogy a másiktól várom, hogy boldoggá tegyen. Közben ő ugyanezt éntőlem várja. Egymástól várjuk az életenergiát és a boldogságot és ez követelőzés, elégedetlenség, duzzogás forrása. Viszont ha az ember megtalálja azt a sajátos szellemi utat, amin járva ő boldog, akkor a párkapcsolatból is eltűnnek a nehézségek.

·         Van olyan, hogy valaki nem találja meg a társát?

·         Mindenki ilyen.

·         De hát te megtaláltad Györgyikében!

·         Bizonyos értelemben. De nem az van, hogy a Györgyike mindig, minden pillanatban hozza azt, amit én a nőiségtől várok, hanem ő úgymond a lehető legjobb arra a célra, hogy én együtt éljek valakivel. És hát ő a legaranyosabb az összes többi lehetőség közül. Van egy ideális elképzelés, hogy az ember megtalálja "a párját", és akkor puzzle-szerűen összesimulnak, de én ilyet nem láttam még. Egyrészt az én életemben nem jelent meg még egy olyan lány, akivel százszázalékosan összeilleszkedhettünk volna, ahogy az a mesében van. Ugyanakkor nem láttam, hogy ez másnál is meglenne. Nincs olyan másik ember, aki igazán az emberhez illik. Maga az ember sem valaki konkrét. Állandóan változik. És aktuálisan az ő rezonanciaszintje, hangoltsága, igényei szerint bevonz a világába egy épp arra rárezgő valakit. De az a másik valaki is egy komplex lény, ő is sokféle. Ezért van az, hogy ha az ember fenn akarja tartani ezt az összerezgést, az munkába kerül.

·         Gondolom Ambruska, a közös fiatok nagymértékben megkönnyíti ezt az összerezgést...

·         Ambruska a legnagyobb összetartó erő köztünk. Nekem van még két nagy fiam az előző házasságomból: Dávid épp most dobol (egy dobkoncerten készült az interjú), 29 éves. A másik fiam, Bence 18 éves lesz hamarosan. ő is dobol és basszusgitározik is. Ugye a két fiam azt élte meg, hogy elment az apjuk. Találkoztunk mindig, de nem volt nekik a családban apjuk. Ambrus, a kicsi gyerek, aki most hét éves, ő úgy érzem, megérdemli azt, hogy együtt maradjanak a szülei. És én is megérdemlem, hogy most azt gyakoroljam, hogy nem válok el.

·         Azt akarod ezzel mondani, hogy a másik két fiad megérdemelte, hogy elmenj?!

·         Én ezt nem így próbálom átfordítani. Más szellemi szinten voltam akkor. A saját utamat kerestem, és azt gondoltam, hogy ha megtalálom, akkor majd minden sokkal jobb lesz. Nem bánom, hogy a saját utamat jártam egy jó ideig, mert ezen keresztül jutottam el oda, hogy most tudok egy családot úgy vinni, hogy az a feltett szándékom, hogy együtt maradjunk. Már kérdés, hogy a felelősséget a fiaim felé akkor is vállaltam. Egyrészt, hogy folyamatosan és hiány nélkül a tartásdíjat mindig odaadtam. És hát amennyire lehetett, törődtem velük. Volt egy állandó kapcsolat, de az mégsem az, hogy apa ott él. Az egy minőségi különbség.

·         Mit szólnál hozzá, ha születne egy kislányod a három fiú mellé?

·         Most már akár lehetne is. Talán most vagyok abban az állapotban, hogy egy kislánnyal tudnék mit kezdeni. Igazából nagy csoda, hogy egyáltalán jóban tudok lenni a fiaimmal, mert korábban nem volt annyira benőve a fejem lágya, hogy apatudatom legyen. Dáviddal kapcsolatban a mai napig sincs apatudatom. Mi nagyon jó barátok vagyunk. Neki is többször mondtam, hogy azt vártam, mikor lesz már tizenhat éves, hogy jókat tudjunk beszélgetni. Odáig is jóban voltunk, de nem tudtam vele nagyon mit kezdeni. Nem értettem pontosan, mit miért csinál. Szerettük egymást, de egy kicsit elmentünk egymás mellett. A kisfiúval már más a viszonyom. Mostanra talán már egy kislánnyal is tudnék mit kezdeni, nem zavarna, ha lógna a nyakamon. Régebben mindig mást szerettem volna csinálni. Zenét írtam, alkottam. Ehhez egy gyerek nyűg volt. Hát ez van, későn érő típus vagyok.

·         Nem vagy egyedül. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a házaspárokat körülöttem, akik nem váltak el.

·         Az én szüleim is elváltak. Nem tudták kezelni az egymással való problémáikat. Nem megvilágosodott istenek és istennők gyermekei vagyunk, hanem meggyötört embereké. És ehhez képest mi a családban megpróbálunk egy békés életet élni és úrrá lenni ezen a karmikus hozadékon.

Mit érdemes tudni a hat páramitáról?

A buddhisták gondolkodása nem korlátozódik egyetlen életre. A folytonosan meg-megújuló életekre, mint tendenciára tekintenek, melyet a tudati tapasztalások sorozata fűz össze az ok-okozat (karma) törvénye befolyásának függvényében. Természetesen nem azért tesznek jót, mert jobb újraszületésben reménykednek – ha van is ilyen, akkor az a tanítvány bizonyára megbukott a tanításokból –, hanem azért, mert jót tenni természetes. Amellett, hogy nem drámáznak a halálon, nem sajnáltatják magukat, és folyamatosan pozitív tendenciákká alakítják át azokat a negativitásokat, melyek az élet folyamán manifesztálódni kívánnának bennük, még arra is képesek lehetnek, hogy másokon hatékonyan segítsenek. Ha másképp nem is, akkor gondolati síkon.

Azok a gondolkodók, akik a halállal befejezettnek tekintik az életüket, rengeteg lehetőségtől fosztják meg magukat, hiszen ez az elképzelésük oly mértékben belevésődik a világképükbe, hogy némely élet-adta szituációban pontosan ezen gondolkodási struktúra blokkolhatja le az észlelésüket, ebből kifolyólag pedig előfordulhat, hogy nem látnak meg egy látszólag bonyolult problémára egy viszonylag egyszerű megoldást. Ma már közhelynek számít, ennek ellenére sokan mégsem figyelünk oda arra a kijelentésre, hogy a gondolataink meghatározzák a létezésünket. Vagyis, ha valaki az életekre, mint a tudatfolyamat szakadatlan áramlására tekint, akkor gondolkodása is tágabb perspektívák és észlelések szerint működik.

A buddhizmust a boldogság tudományának szokták nevezni, hiszen célja a tudat természetének megismertetése magával a tapasztalóval. A tökéletes boldogság a tudat teljesen kibontakozott állapota – a buddhisták legalábbis így tartják –, melyben nincsenek elhomályosulások (zavaró érzelmek, merev elképzelések), vagyis a kondíciók uralma többé semmilyen befolyással nincs a tapasztalás folyamatára.

A mélytudati síkok kibontakoztatásához a különböző buddhista irányzatok más-más módszereket kínálnak. Még mielőtt továbbhaladnánk, figyelembe vesszük azokat az olvasóinkat, aki kevésbé tudnak eligazodni a mélytudati síkokon, ennélfogva kitérünk A. Govinda: „A tudat szerkezetének és kibontakozásának individuális szakaszai”-nak rövid bemutatására.

A szerző a tudatot – mint tapasztalásáramlatot – egy körrel ábrázolja, melyben három nagy csoportra osztja fel a legfontosabb tudatszinteket: felszíni (tudatos), felszínalatti (tudatalatti), illetve küszöbalatti (tudattalan) tartományokra. A külső felület a lehető legnagyobb differenciáltság zónáját ábrázolja, míg a középpont az egység közös pontját, vagyis a tudati differenciáltság teljes hiányát fejezi ki.

A felszíni sík azonos az ember hétköznapi tudatával, mely a leginkább megkülönböztetett, és aminek kiterjedése azonos a korábbi tudattartalmak akaratlagos felidézésének képességével, az emlékezés terjedelmével.

A felszínalatti zóna ezen akaratlagos emlékezési képesség küszöbe alatt fekszik, mely tartalmak képezik azt a forrást, melyből a felszíni tudat leginkább táplálkozik. Ez a szint kiterjedtebb, mint az előbbi, azonban sokkal kevésbé differenciált, aminek oka az akarati tényező részleges kikapcsolódása. A felszínalatti tudat legalsó szintjét haláltudatnak nevezik. Az a gyakorló, aki a meditatív elmélyedések által meghaladja ezt a szintet, képes lesz emlékezni az előző életeire.

A küszöbalatti szinten már nincs helye semmilyen pillanatnyi tudatállapotnak (ellenben a felszínnel, ahol ezen pillanatnyiságok alkotják a tapasztalás folyamatát). Minden tudattartalom a felszín alá süllyed, és mivoltának megfelelően felszínibb vagy mélyebb rétegekben rakódik le. Ezért kell mélyen összpontosítanunk, ha valamilyen emlékképet akarunk előhívni. Csak akkor tudjuk tudatosítani a felszínalatti síkra rakódott emlékeinket, ha kikapcsoltuk a felszíni tudat működéseit. (Ez a meditatív elmélyedések előrehaladottabb szakaszain valósulhat meg). Így bizonyos mértékig tudatosulhatnak azon tudattartalmak (emlékképek), melyek beágyazódtak a tudatalatti tartományába. A korábbi tudattartalmak felidézésének képessége annál nagyobb, minél közelebb esik a tudat visszakanyarodó íve a középponthoz. Mindaz, ami egy szektoron (egy individuális létesülésen) belül a felszínhez közel fekszik, az akaratlagos emlékezés tartományában van. Két létesülésen belüli összefüggés tudatosulása akkor lehetséges, ha a küszöbalatti zónában egyre mélyebb és mélyebb szintekre hatol a koncentráció, vagyis a meditatív elmélyedések által egyre több és több létesülésre nyerhető visszaemlékezés.

Így elérkeztünk a középponthoz, az egységhez, amely közös a tudat összes létesülésében, s ami nemcsak a korábbi, hanem az összes jövőbeli lehetőséget is magában foglalja. Ezen a szinten a tudat emlékezési képessége határtalan, hiszen a szektorokat elválasztó vonalak a középpontban már nem léteznek, és a kör teljes felülete a felszíni zónába esik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy mindaz, ami a tudattalan tartományába esett, tudatossá transzformálódott át. A középpont „elérése” maga a megvilágosodás, mely egy – a – minden szélsőségtől, differenciáltságtól mentes állapot, és ami a karmikus láncolatok tökéletes feloldódásának eredményeképpen valósul meg. Az előbbieket talán értelmezhetjük úgy is, hogy ez a tökéletes egyhegyűség állapota, a titokzatos „pont”, melynek a kiterjedése nulla, és aminek „elérése” egyben azonos a határtalanság élményével: a tökéletes Tudással.

Az összhang helyreállítása a felszín és a mélység összekapcsolása révén valósul meg. Tehát a mélytudati síkok fokozatos tudatosulásán keresztül egyfajta tudattágulás kezdődik el, mely lehetővé teszi, hogy felszámoljuk előítéleteinkhez való kötődésünket, valamint azt is, hogy az intellektuális megértés intuitív tapasztalássá érjen.

A fent említetteket tehát a könnyebb érthetőség kedvéért vázoltuk fel, de az is motivációnk részét képezi, hogy olvasóinkat inspiráljuk mélytudati síkjaik teljes feltérképezésében.

Most pedig áttekintjük a hat páramitát, melyekkel mindez megvalósítható. A szanszkrit szót magyarra általában „túlpartra juttató cselekedetek”-nek, vagy „tökéletes cselekedeteknek” szokták fordítani; ezek kitartó gyakorlásával eljuthatunk az előbb említett „középpontba”. (Forrásanyagunkat Tsongkapa tibeti mester értekezéséből merítettük)

Ha nem vagyunk buddhisták, akkor is hasznos a fejünkben tartani az alábbi cselekedetek első négy lépcsőfokát, hiszen ha ezekre odafigyelünk, akkor számos értékes tulajdonságot fejleszthetünk ki magunkban, melyek segítségével sok-sok pozitív karmát gyűjthetünk össze. Így pedig egy stabil fejlődést bontakoztathatunk ki, mely lehetővé teszi, hogy bizalommal töltsük meg a tudatunkat. Ha a páramiták ténylegesen az életünk részévé válnak, vagyis belénk ivódnak, akkor számos új és izgalmas dimenzió nyílhat meg bennünk.

A buddhista nézőpont szerint, ha a dolgaink viszonylag jól mennek, akkor az annak köszönhető, hogy rengeteg érdemet halmoztunk fel; ha nehezebben haladunk, és mindenért meg kell küzdenünk, akkor nem rendelkezünk elegendő jó karmával. Ebben az esetben nincs más teendőnk, mint érdemeket szerezni. Ha a páramitákra alapozzuk bizalmunkat, akkor – akárcsak egy szimfonikus zenekar – hangolni, harmonizálni kell ezen cselekedeteket, egészen addig, amíg el nem készül a „Nagy Mű.”

Az első lépcsőfok a tökéletes adás (dhána) vagy nagylelkűség. A bódhiszattva indíttatású törekvő adhat anyagi javakat, segíthet eloszlatni a félelmet, és őszinte figyelmet fordíthat a lények felé. A lehető legjobb azonban, ha felhívja a figyelmet azokra a tanításokra, melyekkel a lények megszabadíthatják magukat az ártó benyomásaiktól, ehhez pedig nagyon jó lehetőségeket kínál a Dharma. A „tökéletes adás” úgy értelmezendő, hogy az adás nem az adó-kapó viszonyában történik. Abban az esetben, ha a megvilágosodásra törekvő lény (bódhiszattva) rendelkezik a helyes létszemlélettel, akkor nem tekint magán kívülinek senkit, így tehát nincs adó-kapó, csak adás van. Az adás tulajdonképpen az őszinte szeretetet jelenti, melyet a Tan (Dharma) határoz meg. A Tan pedig senkié: a bódhiszattva kapta valakitől, ő pedig továbbadja annak, aki vele kapcsolatba kerül. Ezek a lények tulajdonképpen „csatornák”, melyeken keresztül a Dharma „élővé” válik, vagyis azon értékeket reprezentálják, melyeket a tanítások fogalmaznak meg.

A második páramita az erkölcs (síla), a tökéletes fegyelem, ami tulajdonképpen a jelentőségteljes életvitelben nyilvánul meg; meghatározza a célt, mely a megvilágosodásra való törekvés, illetve irányultság kifejeződése. Ezt konkrét etikai szabálynak fogják fel, melyet öt alapelvben határoznak meg: tartózkodni a hazug és a bántó beszédtől, annak elvételétől, amit nem adtak nekünk, tartózkodni más lények bántalmazásától, az érzékek kiélésétől, valamint az elmét elhomályosító bódítószerektől.

A harmadik lépcsőfok a tökéletes tűrés (ksanti), ami a felmerülő dolgok türelmes elfogadására irányul, és ami a harag tökéletes ellenszere. Aki rálépett az ösvényre, annak mindenekelőtt ezen zavaró érzelmet kellene gyökerestül megsemmisítenie. A harag azon alantas emóciók közé tartozik, amelyeknek ha energiát adunk, akkor az értékes benyomásainkból „füstölünk” – ki tudja mennyit! – el. Ha igazán türelmesek vagyunk, vagyis nem akarjuk, hogy minden azonnal sikerüljön, akkor egy idő után azt vesszük észre, hogy a régi problémáink eltűnnek, helyettük pedig új lehetőségek nyílnak meg. Minél több érdemet halmozunk fel, annál jobban értjük magunkat, az embereket és a világot, mely belőlünk fakad.

A negyedik páramita a tökéletes tetterő (virja) vagy szorgalom, mely nem görcsös, hanem örömteli erőfeszítésként nyilvánul meg. Ez azt jelenti, hogy nem vesztünk energiát tevékenységeink során, hanem feltöltődünk általuk. Ha több dolgunk akad, akkor sem jövünk zavarba, hanem eredményesen végezzük azokat. Helyenként bátorságnak is fordítják, hiszen többek között arra is irányul, hogy a dolgokban felmerülő félelmet eloszlassa. Minden cselekvés céltudatos és értelmes lesz; bármit, amit csak akarunk, képesek leszünk megvalósítani – állítja Tsongkapa.

Amikor ez a négy ténylegesen életünk részévé vált, akkor majdnem mindent meg tudunk valósítani, amit akarunk, kivéve egyet: a megvilágosodást. Ehhez szükségünk van még két további lépcsőfokra, mégpedig a meditáció és a bölcsesség páramitájára. Ahhoz, hogy elérjük a kívánt célt, a belső dimenziónkra kellene koncentrálnunk, hiszen csak így érthetjük meg a tudat természetét.

 A tökéletes elmélyedés (dhána) vagy meditáció az a módszer, mely lehetővé teszi, hogy a figyelmünket befelé irányítsuk. A dhána a szanszkrit dhi gyökből származik, ami annyit jelent: tudatosítani. Azt az állapotot takarja, amikor a dolgok igaz természetükben jelennek meg, mely akkor valósul meg, amikor az ember már képes elengedni az én-tudatát, ezáltal pedig eggyé válni a szemlélt tárggyal. Ez a folyamat megalapozza, hogy szép fokozatosan megtapasztaljuk a dolgokat a magunk valóságában. Csak így szabadíthatjuk fel gondolkodásunkat a megszokott sémák hálójából. Először lenyugtatjuk tudatunkat, majd megtanulunk időzni abban, ami van, anélkül, hogy hozzáadnánk, vagy elvennénk belőle valamit. Ha szert teszünk némi meditációs tapasztalatra, akkor a boldogságot többé már nem a külső megnyilvánulásokban keressük majd, hanem önmagunkban. Ha ez működik, akkor intuitíve megértjük azt is, hogy minden a tudatból ered, ott játszik, és ugyanoda tér vissza.

A hatodik páramita tökéletes bölcsesség (prajna), mely a buddhista létszemlélet végső természetét bontakoztatja ki, ami minden dolog ürességtermészetére vonatkozik. Ez annak az állapotnak a megélése, amikor a dolgok a maguk valóságában, „ürességként” jelennek meg. A viszonyok világából kiemelkedni csak a bölcs képes. Tsongkapa így fejezi ezt ki: „a bölcsesség a mélységes Olyanságba belelátó szem; az egyedüli út, hogy a létbe-vetettséget tökéletesen felszámolod. Ez az erények gyöngye, melyet minden szentirat dicsőit; a beszűkült tudat sötétségét eloszlató lámpás”.

A tökéletes cselekedetek tehát „eszközök” ahhoz, hogy eredményesebb, értelmesebb és boldogabb életet éljünk. Mindent a tapasztalatok igazolnak; a felébredés csak az egészséges tudati tapasztalatok függvényében bontakozhat ki. Ezért nem mindegy, hogy milyen motivációval milyen benyomásokat halmozunk fel. Minden rajtunk múlik, és mivel az életünket magunk határozzuk meg, fellélegezhetünk, hiszen a forgatókönyvet is mi írjuk, egészen az idők végezetéig.

„Madárszimbolika”

Varjú

A teremtés titkos mágiájára figyelmeztet. A legeszesebb madár, és ezt tudja is magáról. Túl tud járni a többi állat eszén, de időnként még az emberén is, és nagyon jól elboldogul az életben. Jól alkalmazkodik a környezetéhez, mindenevő, és még az embertől is képes táplálékot lopni. Éber őrök - mindig van egy őrszem, aki jelez a többi állatnak, ha veszély közeleg. Az embert arra figyelmeztetik, hogy kellően figyeljen a varázserőre és a teremtésre.

A varjú olyan madár, amelyet nem lehet nem észrevenni: jelenléte nyugtalanítja és megzavarja az embert. Legszembetűnőbb tulajdonsága kirívó feketesége. A fekete a teremtés színe: az anyaméhé, amelyből új élet születik. Emellett az éjszaka színe is, ezért a kettő együtt azt jelenti, hogy a fekete éjszaka egy új napnak ad életet. A varjú nappali madár lévén arra emlékezteti az embert, hogy a varázslat és a teremtés nappal is aktív. Az alkímiában az ún. nigredót, az anyag kezdeti, formátlan, ám lehetőséggel teli állapotát jelképezte.

A magyar mitológiában is a titkos dolgok tudását és bölcsességet jelenti.

Szarka

Az intelligencia, a gyakorlat és az okkult tudás megfelelő használata.

A varjú rokona. Szemtelen, kíváncsi és mindent ellop. Ez azt a tulajdonságot jelzi, hogy mindent fel tud használni, amit talál, ezért a szarka totemként abban segíthet az embernek, hogy képes legyen hasznosítani mindenféle okkult vagy egyéb tapasztalaton túli tudását, amit összeszedett - bármilyen töredékes legyen is az, a szarka intelligensen, jól alkalmazkodik környezetéhez, dögevő, bármilyen talált élelemmel beéri. Ezzel arra tanítja az embert, hogy mindig azt használja fel, ami a keze ügyében van. A szarka fészke erős és tartós, sárból és vesszőből készíti, és többnyire villás faághoz vagy tövises bokorhoz erősíti. A tüskés bokor gyakran a szellemlények és tündérek birodalmába vezető átjárót védi, és a villás ág ugyancsak a különböző világok közötti metszéspontot szimbolizálja. Ezeknek köszönhetően a szarka könnyen és gyorsan nyitottá teheti az embert az új dimenziók létének elfogadására és megismerésére. Mivel fészkük rendetlen és sajátos arra tanítja az embert, hogy ne várjon gyorsan és könnyen megszerezhető tudást illetve, hogy másoktól szokatlan és eltérő módon fog kapcsolatba kerülni a spirituális birodalommal és tapasztalaton túli világgal.

Skót jövendőmondó mondóka ha az ember szarkát lát:

„Egy a bánat, kettő a nevetés,

Három a lagzi és négy a születés.

Ötös a keresztelő és hat a nyomor,

Hét a menny és nyolc a pokol,

Kilenc pedig maga a gonosz.

Valaha úgy tartották, hogy a boszorkányok és varázslók kísérő szelleme.”

(Forrás: Ted Andrew: Az állatok szimbolikája)

A környezetvédelemről

Minden ember harmóniára vágyik; harmóniát teremteni magunkban annyi, mint harmóniában lenni a természettel. A természet tanít minket, szól hozzánk, irányt és utat mutat; csak rajtunk múlik, hogy megértjük-e, amit tolmácsolni próbál számunkra. Az indiánok jól értették és értelmezték a természetet, nem volt idegen számukra. Az állatok szellemeinek segítségül hívása azt jelentette, hogy azonosultak a tulajdonságaival, erősítették magukban azt, hogy mely erőre, energiára van szükségük egy adott élethelyzetben. Talán irigykedve gondolunk azokra, akik ismerték, ismerik a természetet, de abba belegondoltunk-e, hogy mi mit teszünk a környezetünkért? Természetes folyamatként éljük meg, hogy az urbanizáció következtében egyre távolabb kerülünk az állatoktól, erdőktől, mezőktől. Pedig mennyire felemelő érzés egy erdőben sétálva tiszta levegőt lélegezni, hallgatni a patak csobogását, amint hátteréül szolgál a madárénekeknek! Minden, amit teszünk, kihat a Földre, és minden, ami azzal történik, visszahat ránk. Tehát nem az a kérdés, hogy mit ad nekünk a Föld, hanem, hogy mi mit adunk a Földünknek. Mindig nagyon tetszett számomra az a kijelentés, hogy nem a nagyszüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön a Földet.

Mit tehetünk? Szeretetet és együttérzést tanúsíthatunk. Vigyázzuk és óvjuk unokáink életterét. Tudatosan cselekszünk, az eddig elért károkat nem gyarapítjuk tovább, hanem igyekezzünk megfordítani ezeket az eseményeket. Ha „muszáj” autóval közlekednünk, legalább próbáljunk meg még több növényt ültetni, amik nagy szerepet játszanak abban, hogy tiszta oxigénhez jussunk. Jelen esetben tudatos cselekedeteken az olyan „apró” dolgokat értem, melyeket a hétköznapi életben tudunk alkalmazni azért, hogy óvjuk a természetet. Milyen tisztító, ápolási és kozmetikai szereket használunk? Végeztek-e állatkísérletet a kifejlesztése során, vagy károsítják-e az ózonlyukat? Például létezik olyan dezodor, amely pumpás ugyan, de nem gázzal működik. Vagy, hogy van olyan izzadásgátló, ami nem eltömíti a pólusokat, hanem hagyja, hogy testünk méregtelenítsen anélkül, hogy kellemetlen illatfelhő kísérje utunkat, és mindezek mellett még a természetre sincs káros hatással. Aztán létezik még elem nélküli elemlámpa, nyelvészeknek jó téma lehet, hisz így nem ez a legtalálóbb elnevezése. Ja, és árulnak ásványvizet visszaváltható palackban! Tudom, hogy macerásabb, de igazából meg még sem. Ha a Földünk kedves és együttérző velünk szemben és figyel rá, hogy megfelelő vitaminokhoz és ásványi anyagokhoz jussunk, talán megérdemelné, hogy ne műanyaggal tápláljuk cserébe! Muszáj megemlítenem azt is, hogy az üveges sör nem csak környezetbarát, hanem olyan mellékízzel sem rendelkezik, mint a fémdobozos rokona, ami felbontás után bizonyos kémiai reakcióknak köszönhetően egy idő elteltével jelentkezik. Aztán van még szelektív szemétgyűjtés, papírtáska vagy nejlonzacskó, szőrmebunda, gyárak, cigarettacsikkek az utcán, és az a sok kacat, amit életünk során felhalmozunk.

Felsőoktatás

Ezen új rovatunk célja, hogy hallgatóink jobb betekintést nyerhessenek a magyar felsőoktatás sokszor igen kiismerhetetlen, kesze-kusza világába. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy igaz főiskolánk hallgatói nagyon keveset tudnak a más egyetemekről, főiskolákról, illetve a magyar felsőoktatás egészéről is, ami nagyon sajnálatos, mert sok embert egyszerűen nem érdekel. De ugyanakkor máshol sem ismerik főiskolánkat, amiért viszont mi is felelősek vagyunk. Mert valljuk be, ezen főiskola nem a munkaerőpiacra termel (ami nagyon jó dolog szerintem), de ebből kifolyólag ilyen végzettséggel egyelőre elég nehezen lehet elhelyezkedni.

Két szakirányunk, a japán és a kínai viszont egész sajátos helyzetben van. Nem azt mondom, hogy ez önmagában „piacképes”, de egy kis szorgalommal, kitartással, és persze rengeteg gyakorlással (a legjobb, ha van mögötte külföldi tapasztalat) az itt végzőknek van reális esélyük, hogy megéljenek abból, amit itt tanultak. Beszéltem például egy lánnyal, aki itt végzett, és kínai tolmácsként és fordítóként dolgozik, emellett még nyelviskolában (!) is tanít mindenfajta pedagógusi végzettség nélkül. (Igaz, Takács Laci is tanított vagy 15 évig német nyelvet a Danubius Nyelviskolában, találkoztam is egy volt kolléganőjével.)

Egyszóval a kreativitás, nyitottság, találékonyság, valamint ezzel összefüggésben a tényleges nyelvi tudás és beszédkészség az, amivel el lehet érni valamit. Álljon itt még egy példa. Egy elsőéves kínai szakirányos srác, akinek feltett szándéka, hogy tolmács lesz, nagyon bölcsen és előrelátóan a modern kínai nyelvóráit az ELTE-n vette fel (hangsúlyozom, nem jár oda!), ami lehet, hogy színvonalában nem magasabb, de a követelményeket tekintve sokkal keményebb. Aki itt elvégez egy félévet, az már az alapfokú nyelvvizsga-szintje fölött lesz, két év alatt pedig szerintem már nyugodtan nekimehet a középfokúnak, sőt lehet, hogy egy kis rágyúrással akár a felsőfokúnak is. Hogy csinálta?

Nagyon egyszerűen: az, aki egy bármely felsőoktatási intézmény hallgatója, létesíthet ún. vendéghallgatói jogviszonyt egy másik intézményben, ahol természeten akár vizsgázhat is az általa választott tárgyból, annak kreditértékét pedig az adott intézmény (a példánál maradva éppen a TKBF) automatikusan beszámítja, bár lehet, hogy az 5 helyett itt csak 2 kredit jár érte, de nem ez a lényeg. Persze nem az a cél, hogy mindenki ezt tegye, itt a főiskolán is lehet jó és biztos alapokon nyugvó tudásra szert tenni, de ezt mindenképpen ki kell egészíteni valamilyen gyakorlatorientált képzéssel. Ha nem akarsz vizsgázni, akkor is nyugodtan beülhetsz órára, nem fognak elzavarni! Aki pedig nem tud kimenni Japánba, annak ajánlom, hogy barátkozzon japánokkal, vagy ha kínait akar tanulni, járjon például kínai chan buddhista közösségbe (van ilyen Budapesten, az Egyházi Értesítőben keressétek), vagy találjon valamilyen más alternatív megoldást a nyelvgyakorlásra, amely lehet természetesen a már említett ELTE-n kívül akár a nagyon barátságos, sőt egyesek szerint túlságosan is szűknek mondott Károli Gáspár Református Egyetemre való áthallgatás. (Igaz, itt csak japán szak van, de annál kellemesebb az egész épület atmoszférája; ha jöttök ki a Szabó Ervin Könyvtárból, azzal majdnem szemben van. Azért ismerem ennyire, mert öt évig oda jártam… kávét inni! Komolyan!)

Akinek pedig ezen elképzelésekből egy sem jött be, a japán szakirányosoknak és az angolul tanulni szándékozóknak van még egy utolsó tipp a tarsolyomban, ez pedig nem más, mint a szintén ebben a számban indult nagyszerű képregényünk, a TKBF Angyalai három angyala közül az egyik (ők ugyanis létező személyek, mindenki a TKBF hallgatója!): a bölcs ANCSI SAN magánnyelviskolája! (www.nyelviskola.atw.hu) Itt teljesen korrekt áron lehet japánt és angolt tanulni, sőt, a jövőben a vietnami nyelv is esedékes lehet. Nem véletlenül a fél főiskola hozzá jár japán korrepetálásra… Nagyon kedves és segítőkész, ajánlom mindenkinek, nyáron táborokat is szokott szervezni, az is jó lehetőség lehet lemaradásunk bepótlására.

De ezzel még korántsem sikerült mindenki problémáját megoldani, hiszen a főiskola nem csak japán és kínai szakirányosokból áll. A budo szakirányt választók előtt egy út áll csak: az edzővé válás, ez triviális. De mi lesz azzal, aki Dharma-tanítói, tibeti vagy VB szakirányon tanul? Az ő helyzetük a legkomplexebb, de azért elkeseredni nekik sem kell, hiszen rájuk még hatványozottabban igaz, amit az elején írtam, hogy KREATIVITÁS, NYITOTTSÁG ÉS TALÁLÉKONYSÁG szükséges. Ezek a kulcsfogalmak. Nyilván, akinek van már valami szakmája vagy végzettsége, és csak hobbyból jár ide (igaz, ez valamennyire mindenkire lehet igaz!) annak könnyebb a dolga, az ő szempontjából nem lesz akkora a kiábrándultság a diploma átvételét követően.

De elgondolkodott-e a fennmaradó még igen népes társaság, hogy mihez akar kezdeni a későbbiekben? Megértem azt is, ha még halvány lila gőze sincs róla, hiszen sokan még csak most kerültek ki az idegtépő gimnáziumi évek rabsága alól, így természetes, hogy ők SZABADOK akarnak lenni. (Ami természetesen nem baj!)

A baj egyébként nem ez, hanem az előrelátás hiányából fakad. Később jön a megbánás, ezért érdemes időben lépni. Sokan nem tudják azt sem, hogy például az első szakma, tehát egy OKJ-s képzés 22 év alatt ingyenes. Érdemes tehát valami kézzelfoghatóbb végzettséget is szerezni a buddhista tanítói mellé. Egyesek járnak (vagy jártak) egy másik felsőoktatási intézménybe. Ez is jó megoldásnak tűnik, ám nem biztos, hogy két nappali tagozat belefér, ezért érdemesebb a másikat levelezőn folytatni. Vannak többen, akik valami másik szakra felvételiztek eredetileg, csak nem volt elég a pontszámuk ahhoz, hogy bekerüljenek. Egy dologra viszont nagyon figyeljenek azok, akik később döntenek, hogy például a Tan Kapuja mellé mit akarnak még elvégezni (pl. hallottam mostanában a kulturális antropológia szakról is ilyen kontextusban), hogy két alapszakra nem járhat az ember ingyen, elvileg tehát az egyiken fizetni kell. Az a legtanácsosabb, ha átmennek itt fizetősre, hiszen „csak” 65 ezer a tandíj egy félévre, ami azért például a Képző-és az Iparművészeti 500 ezeréhez, az állatorvosi 1 milliójához vagy az orvosi másfél milliójához képest tényleg semmi! A másik intézményben ennél biztosan többet kell fizetni, ezért egyszerűbb a Tan Kapuján átkérnie magát költségtérítésesre.

Remélem sikerült egy-két tippet adnom a tanácstalanoknak a pályaválasztást illetően. A következőkben pedig egy-egy felsőoktatási intézményt fogunk bemutatni, ahová ellátogattunk, hogy felmérjük a buddhista főiskola ismertségét, illetve az együttműködés lehetőségét. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy rengetegen nem ismerik, vagy teljesen torz információval rendelkeznek a TKBF-et illetően, illetve a TKBF sincs tisztában a többi intézményben rejlő lehetőségekkel, ezt szeretnénk eloszlatni. A későbbiekben tervezzük például közös bulik szervezését más intézményekkel (például itt van mellettünk az Ecserin a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar). A siker titka rajtatok is áll: mondjátok mindenkinek, hogy milyen is ez a Tan Kapuja valójában, említsétek meg a szakirányokat, hogy lehet komolyan nyelveket tanulni, hogy milyen jó a társaság, és máris egész másképpen fognak rátok nézni. Sokan azt hiszik, hogy ez egy szektás intézmény, ezért azt is tudniuk kell, hogy vallási hovatartozás nélkül is lehet ide jelentkezni, meg hogy ez egy államilag elismert intézmény, a színvonala pedig egyre növekszik.(Aminek természetesen mi hallgatók vagyunk a legfőbb okai!)